80. rész - A tizenhat éves nagymama

Sziasztok! Meghoztam a következő fejezetet, mindenkinek jó olvasást kívánok!

------------------

*Drákó főhajója, éjszaka*


Az armada beleolvadt az éjszakába. A háborúskodásnak végre vége volt, az emberek ismét nyugodtan tengették napjaikat. A kisebb vadászhajók elhagyták a kikötőket, egyre beljebb haladtak a tengeren, egészen Izlandig. A befolyásosabb, ranggal rendelkező tagok vagy saját hajót vezettek, vagy az armada leghatalmasabbikán, Drákó közvetlen szolgálatában maradtak. Ők saját - általában kétszemélyes - kabinokban laktak, átvették az érkező sárkányokat és őrségben álltak. Amikor arra volt szükség, szárazföldre rendelték őket, harcoltak. A tengeri flottán belül sok rangot és tisztséget töltöttek be a sárkányvadászok.
Az eget nem takarta semmi, a hajó széléről gyönyörű kilátás nyílt. A levegő tiszta volt, de az étkezőt betöltötte a bor és az ápolatlan férfiak jellegzetes szaga. Rikó már szédült a hangoktól és a bűztől, érezte, hogy a tüdeje egyre nehezebben jut oxigénhez. Felállt, magához vette a tálját és a korsóját, majd feltűnés nélkül kilépett az éjszakába. A szeme hamar hozzászokott a sötéthez, könnyen eltalált a vaskorlátig. Karjával támaszkodott, nagy levegőket vett. Néhány perc után megnyugodott, mert érezte, hogy sikerült megelőznie a rohamot.
A betegség hónapok óta kínozta a tüdejét, úgy tűnt, már sikerült felépülnie, de a fészeknél töltött jeges éjszaka ismét a felszínre hozta azt. Nem mondta volna ő senkinek, még a kabintársának, Ethannek sem, de a rohamokra sosem lehetett eléggé felkészülni, lebukott. Azóta Ethan minden nap kérdezgette a hogylétéről. Kezdett örülni, amikor azt hitte, végre vége az anyáskodásnak.
Rikó felsóhajtott. Legszívesebben a korlátnak döntötte volna a fejét és menten elaludt volna, de még várt rá egy éjjeli őrség, szerencsétlenségére nem a megszokott társával - szintén Ethannel. Már nem volt lázas, de nehéz éjszakákon ment keresztül az elmúlt egy hétben. Sokat gondolkodott a történteken, főként az alfa legyőzése és a Trixivel töltött idő járt a fejében. A csapatából mindenki, még Drákó is azt hitte, hogy a sziget sárkányainak együttes ereje kényszerítette térdre a sárkánykirálynőt, de ő pontosan tudta, hogy ez csak részben igaz. Mindenesetre a titkot megtartotta magának.
- Láttam, hogy kijöttél - szólalt meg mögötte Ethan. Rikó nem lepődött meg, amikor a barátja megfogta a korlátot mellette.
- Meleg volt benn - válaszolta, szemezgetett a maradékával. Úgy érezte, egy falat sem megy le a torkán, de a korsóban lévő borral azért még megbirkózott. Amikor végzett, megtörölte a száját, majd a tálra tette az üres poharat. Ethant megcsapta az ital szaga, elfintorodott.
- Nem tudom, honnan veszi Drákó a bort, de valami csapnivaló! Ha egyszer kicsit rendbe jönnek dolgok, ígérem, hogy elviszlek a nyisszanti ivóba, és megmutatom, milyet isznak az igazi férfiak.
- Igen, én is ittam már jobbat ennél - helyeselt Rikó. - De úgy tűnik, nem elég rossz ahhoz, hogy ne kelljen minden este vagy három részegest a kabinjába cipelni. Ezt az egyet utálom az éjszakai műszakban.
Egy-két perc csend telepedett rájuk. Ethan érezte, hogy Rikó egészen máshol jár.
- Gondolkodsz - jegyezte meg.
- Ez így igaz.
- Még mindig a sárkányfészkes dolgon? - kérdezett rá. Rikó megrázta a fejét.
- Nemcsak azon. Stan tett egy ajánlatot, beszélnem kellene vele... de még nem döntöttem.
Ethan kérdőn nézett a társa irányába. Stan egy középkorú tagja volt a tábornak. Ő volt az összeköttetés Drákó és a déli kiképzőtábor között. Az aréna szigete nem messze feküdt egy Angyalfok nevű szigettől, ahol a tanoncok szállása volt kialakítva. Keringtek pletykák arról a helyről, főként a vikingek számára gusztustalan életmódról, na meg a nőkről. Mi másról?
Ha Stan ajánlatot tett valakinek, az azt jelentette, hogy nagyobb rangú harcost akar képeztetni az illetőből azon a helyen.
- Oh... És... El akarsz menni? - kérdezte Ethan komoran.
- Nem tudom. Már... Belekóstoltam ebbe. Te is ott voltál egy éve az északi táborban. A kinevezést megkaptam, de... Az, ami ott volt - Rikót kirázta a hideg az emlékektől. - Nem akarom ismét átélni, milyen elveszíteni valakit.
Ethan nagy levegőt vett, dühösen morrant egyet. Nagyon jól tudta, kire gondol a barátja. Abban viszont nem volt biztos, hogy ez az újabb kaland megérné Rikónak.
- Ha ebbe most belevágsz, akkor nincs visszaút. Tiszt leszel, aztán előléptetnek, aztán megint és lesz egy hajód.
- És ez miért rossz? - kérdezte Rikó. Ethan elhűlt.
- Te... Te itt akarod leélni az életedet? - hitetlenkedett. - Mert nekem nagyon úgy fest. Ideláncolod magad. Fiatal vagy még ahhoz, hogy ilyen döntéseket hozz. Nem akarsz kicsit... élni még? Szórakozni? Keresni pár nőt vagy ilyesmi?
Rikó ismét megrázta a fejét.
- Elfelejted, hogy én nem vagyok olyan, mint te. Nincs hová hazaszöknöm, ha kedvem tartja, mert családom sincsen. Ahhoz pedig nem kapok elég pénzt a főhajón, hogy saját életet kezdhessek. Egyáltalán hol? Hol fogadnának be? Vagy honnan szerezzek magamnak házat? Ki lenne olyan őrült, hogy a szigetére engedjen egy szökött katonát, aki Drákó címerét viseli?
- Jó, rendben, aláírom, nem könnyű neked. De megint nekimennél ennek? Főleg a te állapotodban...
Rikó sziszegett. Nem szerette, ha emlegették az állapotát. Élt, mozgott, nem volt hasznavehetetlen.
- Leghamarabb fél év múlva mehetnék. És akkor is csak abban az esetben, ha Stan megszerzi Drákótól az engedélyt, ami... Nos, egyenlő a nullával. A tavalyi kis akció óta örülhetek, ha Drákó nem koncol fel. Kaptam három napot, hogy átgondoljam, ebből még kettő hátravan - zárta le a témát. Ethan bólintott. Tudta, hogy nem szabhat meg semmit sem a társának, de emlékezett rá, mennyire megviselte őt az északi tábor. Tulajdonképpen mindenkit megviselt, aki embernek merte nevezni magát.
Ismét csend állt be. Rikó meg akart szólalni, de valami hamarabb tette meg nála. A fiúk nyüszögést hallottak, megfordultak, keresték a hang gazdáját. A zaj egészen közelről jött, a fiatalabb vadász lába elől. Egy kis termetű, szürkésfehér szőrgombóc telepedett le melléjük.
- Egek, ez a kutya csontsovány... - nézett végig rajta Ethan. Rikó a táljára pillantott.
- Vajon mióta nem ehetett?
- Egy hete biztosan.
- Szegény pára - suttogta Rikó a kezébe véve a húst. - Nem vagy éhes, pajtás?
A bundás szemei egy pillanat alatt felcsillantak, tekintete rátapadt az ételre. Rikó mosolyogva guggolt le, hogy egy magasságban legyen a kutyával. Felkínálta neki a húst, a szőrmók viszont mintha nem merte volna elvenni tőle.
- Neked adom, vedd csak el - mosolyogta a fiú. A kutya oldalra döntötte a fejét, óvatosan közelebb lépett, de látszott rajta, hogy fél. Megszaglászta az ételt, majd lassan a szájába vette és arrébb lépett. Az oldalán sebek voltak, a mancsán látszott egy vérnyom.
- Hogy kerül ide egy kutya? - kérdezte Rikó leginkább saját magától.
- Minden kikötőben felszökik néhány. Csak ezen a hajón van vagy tíz kölyökkutya, mindegyik odaszokott egy-egy vadászhoz. Ez viszont már nem tűnik olyan aprónak.
A bundás időközben végzett a falatozással, félénken megnyalta az ételt adó kezet.
- Na, nem is vagy te olyan ijedős, igaz? - kérdezte Rikó, bár tudta, hogy választ úgysem fog kapni. Simogatni kezdte a kutya fejét, amit úgy tűnt, az állat nagyon is élvez.
- Várj csak, kis haver. Szerzek vizet is - ezzel a csapdász felállt, elindult az étkező felé, de néhány lépés után a földbe gyökereztek a lábai. Látta Oberont kifordulni az ajtón, pechére nem úszta meg észrevétlenül.
- Üres az őrhelye, katona - vetette oda a Vérdung. Rikó utálta ezt a lekezelő hangnemet.
- És ezt a borod mellől így megállapítottad? - vágott vissza.
Na, még ez is! Kell nekem a főnökkel meg a fiával is meggyűlöltetnem magam! - gondolta magában Rikó. Oberon felhorkant. Ekkor vette észre a kutyát a fiú mögött.
- És ha mész, azt a dögöt takarítsd el innen.
Rikó szemeiben düh csillant. Mielőtt Oberon három évre elment, sosem mert volna így nézni rá. Ha bárkinek szüksége volt arra, hogy beletörölje a lábát valakibe, Rikó mindig áldozat volt. De egyszer megfogadta, hogy ennek vége. Örökre. 
- A kutya marad - jelentette ki a sárkányvadász. Ez nemcsak arról a szerencsétlen jószágról szólt, hanem a sok évig földbe tiport becsületről is. 
- És egye az ételt, amit a vadászoknak főztek?
Úgy tűnt, Oberon mindent kiszagol. A kutyát, a tálat, a húst... 
- A saját adagomból adtam neki - védekezett Rikó. 
- Ettől még nem akarok ilyen korcsokat a hajómon - vetette oda a másik, majd megfordult, látszott, hogy indulni készül.
- Ez még nem a te hajód, Oberon. 
Ez csak olaj volt a tűzre.
- Hidd el, egyszer az lesz. 
- Azt sem tudod, mi az a felelősség! Eltűnsz három évre, csak, mert kedved tartja és most hirtelen igényt tartasz az armadára? 
Oberon elvigyorodott. Rikó nem tudta, hogy az örököst Drákó küldte el egy magas fokozatú harci kiképzésre. 
- Egy közönséges élelempusztító ne adjon nekem tanácsokat - veregette vállon. - Azt hiszem, valamit elfelejtettem. Ja, igen... Azt az angyalfoki utat felejtsd csak el. Árulóknak nem indítanak osztályt.
Oberon ezzel sarkon fordult, majd eltűnt az étkező mögött. Rikó ismét veszített egy szócsatában, bár vele szemben ez nem volt nehéz. Mindig úgy kevergette a lapjait, hogy ő kerekedjen felül. 
A fiú fejében visszhangzottak a szavak. Honnan tudhat ő Angyalfokról? Stan máris beszélt volna Drákóval? Vagy pont vele?
Ethan köpött egyet.
- Valamiért megértem, miért nem bírod ezt az alakot.
- Sosem voltam a kedvence. Ő sem az enyém.
- Miért nem vágtál hozzá valami csípőset? - jött közelebb Ethan.
- Azért, mert ha el akarok menni Angyalfokra, muszáj meghúznom magam. Egyébként sem lenne értelme.
- Tehát döntöttél? - kérdezte a vörös, mire Rikó mosolyra húzta ajkait.
- Meglátjuk, Ethan.


*Trixi*


Elveszítettem az erőt... - tátogtam. Éreztem, hogy Dorci rázza a vállaimat, kérdezgeti, hogy miért némultam el annyira, de nem tudtam válaszolni. Nem kérdezhettem meg Avótól, mi történik vele, nem érteném, amit mondana.
- Hahó! Föld hívja Trixit! Trixi! Trixi, hallod?
Biccentettem a lánynak. Hallottam a kérdést, de lélekben nem voltam ott. Dorci felkelt mellőlem, az ajtóhoz állt, én pedig kihasználtam az alkalmat.
- N-nem hallak titeket... - suttogtam Avónak újra. - Elveszítettem az erőmet... Nem tudom, mi a baj, kislány...
- Jönnek Hablatyék - jelentette be a lány. Felkaptam a fejem. Hablaty, Takonypóc és Halvér pillanatokon belül mellettem teremtek.
- Semmi baj, kislány - mondta Hablaty, miközben leült mellém és vizsgálgatni kezdte a szenvedő hátasomat. Végigfuttatta a tenyerét a sárkány nyakán, egészen a hátáig. Nyugtató szavakat suttogott neki, azonban Avokádó nem tűnt idegesnek. A légzése gyorsabb volt a megszokottnál, szemei fájdalmat tükröztek, de inkább kimerült volt, mint feszült. A feje még mindig az ölemben pihent, lassan lehunyta a szemeit, de éreztem, hogy ébren van. Amikor Hablaty egyre lejjebb haladt a hasa felé, Avó morogni kezdett.
- Inkább ne nyúlj a hasához - javasoltam Hablatynak. Bólintott, de a kezét nem mozdította el.
- Pedig szerintem azzal lehet valami.
- Ez súlyosabbnak tűnik egy gyomorrontásnál - mondtam, Avó pedig helyeslően mordult egyet. Kampó szorosabban ölelte a szárnyaival.
- Halvér, van valami a Sárkányok Könyvében erről? - kérdezte a Haddock. A túlsúlyos fiú fellapozta az irathalmazt, a rajzok alapján, amiket láttam, a tüzes osztálynál. Hümmögött, fordított, majd becsukta a könyvet.
- Miért hagytad abba? - kérdeztem idegesen, talán kicsit élesebben, mint ahogy azt akartam. Nem akartam durva lenni a srácokkal, de nagyon aggódtam a barátomért.
- Hát... csak egy dolgot találtam. Emlékeztek, amikor Kampónak kifogyott a tüze?
- Amikor a Tűzféreg királynő meggyógyította? Persze... Kampó nemcsak egy másik kard... - suttogta Takonypóc.
- De Avokádó színeivel nem történt semmi sem - ráztam a fejem. - És... tüzelni is tud.
Avó bizonyításképp lőtt egy apró lángcsóvát maga elé.
- Más ötlet? - néztem Halvérre könyörgőn.
- Sajnálom, Trixi - sütötte le a szemeit. Én azonban nem elégedtem meg ennyivel.
- Hablaty?
- Öhm... Talán tényleg csak kimerült. Pihennie kell, biztosan rendbe jön - mosolygott biztatóan. Láttam, hogy gondolkodik valamin, majd felállt.
- Ne haragudj, de muszáj visszamennem a gyűlésre. Még benézek!
Elfogott a bűntudat. Egy találkozó kellős közepéről rángatták el...?
- Menj csak... és ne haragudj, hogy iderángattunk.
- Ez a legkevesebb. - mosolyogta Hablaty. A vállamra tette a kezét, összemosolyogtunk, majd a fiú elhagyta a házamat. Négyen maradtunk, az ikrek valószínűleg még mindig káposztát pakoltak.
- Öhm... Trixi, tudsz kölcsön adni valami száraz ruhát? - kérdezte Dorci egy kis idő után.
A két fiú összenézett, mindketten rájöttek, hogy nem akarnak itt lenni, ha bármelyikünk öltözni kezd.
- Szerintem mennünk kéne - javasolta Halvér. Takonypóc sietve beleegyezett.
- Nem jössz, igaz, Kampó? - nézett sárkányára a Jorgenson. A Rémség nemet intett a fejével, majd visszahajolt a párja mellé. A fiúk távoztak, de megígérték, hogy benéznek, ha a vihar elült. Nem tudtam, örüljek a távozásuknak, vagy szomorú legyek. Jól esett, hogy mellettem voltak, főleg az utóbbi hónap után, de megértettem, hogy egy sziget hever romokban és kettőnket (legalábbis remélem) nélkülözniük kell.
- Te velem maradsz? - suttogtam, le sem véve a tekintetemet a sárkánytól. Féltem a választól.
- Persze. Egyszer egyedül hagytalak és nézz csak magadra.
Elmosolyodtam, felhorkantam. Évekkel ezelőtt volt egy kemény időszakom, még nyolc évesen kezdődött. Nem hevertem ki a családi tragédiát egyhamar. Anyáék, vagyis inkább az apám bezárt egy kis kaput a felé járható úton. Akkor, kisgyermekként még nem tudtam, milyen elveszíteni valakit, aki fontos neked. Nem tudtam, mennyire megviseli az embereket. Aztán megtapasztaltam... és Dorciék ekkor költöztek el, hogy jobb munkát kereshessenek a szülők, én pedig egyedül maradtam a problémáimmal, amik egyre csak gyűltek az iskolás évek és a "stréber", vagy "sárkánymániás különc" megnevezések alatt. Amikor a barátnőm hazajött és végre ismét velem lehetett, nem arra számított, amit visszakapott belőlem. Egy részem eltűnt. Az önfeledt részem. Úgy éreztem, sosem fogom már visszakapni.
- Akkor tiszta ruha, igaz? - néztem a lányra sóhajtva. Mosolyra húzta ajkait, majd bólintott.
- Vigyázol rá, amíg felmegyek...? - kérdeztem bizalmasan. Bólintást kaptam válaszul, a sárkányom áthelyezte a fejét Dorci ölébe, én pedig nehéz szívvel felálltam. Felsétáltam a lépcsőn, beléptem a szobámba. Ugyanaz a látvány fogadott, mint amikor itt hagytam néhány napja. Mentálisan megdicsértem magam, amiért rendezett terepet hagytam magam mögött. Nem foglalkoztam semmi mással, csak a szekrénnyel. Az ég annyira borult volt, hogy nem láttam semmit, gyertyát gyújtottam a fényért és letettem a földre. Előtúrtam egy fehér bőrfelsőt és egy ugyanolyan anyagú sötétzöld nadrágot. Ahogy mozogtam, éreztem, hogy valami hiányzik rólam. A nyakamhoz kaptam, tapogatni kezdtem a szövetet.
- A csudába, hol hagytam? - mordultam fel. Az istenek nem szeretnek! - gondoltam magamban, miközben a védelmező Ostorcsatt-tüskeláncomat kerestem, amit még Dorcitól kaptam évekkel ezelőtt. Csak akkor nem hordtam, amikor bevetésen voltam, az pedig egy hete nem volt. Eszembe jutott, hogy abba a táskába tettem, amit itt hagytam és amit a fészekhez is magammal vittem. Belenyúltam, de a lánc helyett egy papírdarabot tapintottam ki. Nem emlékeztem semmi ilyesmire, ami a birtokomban volt, kíváncsian húztam elő. Kihajtogattam a finom pergament, majd beleolvastam a levélbe. Nem értettem a szöveget, norvég rúnákkal írták le. Eszembe jutott, hogy még Bátor adta át ezt a levelet, hogy nézzem meg. És én nem értettem...
- Jössz már, te sárkányharcos? - kiáltott fel Dorci. Visszarejtettem a levelet a táskába, felkaptam a ruhákat és a gyertyatartót, majd visszatértem a lányhoz. Mondanom sem kell, a láncot teljesen elfelejtettem.
- Jövök már, jövök - tettem meg az utolsó lépcsőfokot. A rég nem használt komódra tettem le a gyertyát, félhomályt varázsolva szobára. Kihajtogattam a felsőt és a nadrágot.
- Az én méretem, biztosan jó lesz rád is. A vizes göncödet pedig kérem, megszárítom a tűzhely felett.
A lány biccentett, majd elkezdte lehámozni magáról az ázott ruhadarabokat. Nem zavartatta magát előttem, nem is kellett.
- Furcsa ez a viking élet, nem igaz? Sehol egy mosógép vagy ruhaszárító - adta át a halványlila pulcsiját, egyből magára húzta a szárazat.
- Hát az biztos. De azért meg lehet szokni. Nincs iskola.
- Az élet nagy igazsága. Itt akarok megöregedni - nevetett. A nadrágot a magasságához mérten túlságosan is hosszúnak találta, de felhajtotta a szárát, majd visszahúzta a fekete csizmáját.
- Főleg, ha Takonypóc itt van, igaz? - vigyorodtam el. Ismét odabújtam Avokádóhoz, simogatni kezdtem a nyakát, ezt pedig dorombolva fogadta. A másik kezemmel Kampó szárnyára is rásimítottam, adtam a sárkányoknak egy-egy halat abból az adagból, amit Dorci előkeresett a kamrából, amíg az emeleten voltam.
- Takonypóc ott van, ahol akarom, hogy legyen. Elég bekapcsolnom a DVD-lejátszót.
Nevetnem kellett.
- De az úgy nem az igazi. Akkor nem tudja simogatni az arcodat, mint odakinn.
A lány tátogott, majd' megpukkadt zavarában.
- Rosszul láttad.
- A füled mögé tűrt egy hajtincset - mondtam, mire hallgatott egy ideig.
- Melyik fülem mögé...?
- A bal mögé.
- Pillanatnyi gyengeség! - hadarta.
- Ugyan, dehogy - vigyorogtam rá. - Tovább voltál gyenge, minthogy azt pillanatnyinak lehessen nevezni.
- Ez nem igaz. Egyáltalán nem vagyok gyenge a közelében. Csak... csak ritka alkalmanként, oké? - állt fel. - Tudod, sírhatsz ám egyedül is, hazamehetek!
- Pff. Itt meleg van, odakinn mínuszok. Még mindig tombol a vihar.
- Szeretem a viharokat - rántott vállat.
- Akkor mondom máshogy: ha össze mered vizezni azt a felsőt, amiért hetekig dolgoztam Johannak, akkor megtépem a fekete loboncodat és megetetem az egyfejű, rettenthetetlen Kerberoszommal!
- Azzal a fekete szőrgombóccal? Jajj ne, megint agyon fog nyalogatni - forgatta a szemeit.
- Attól még megtéplek. Úgyhogy helyezd csak le a feneked ide mellém, a pasis kérdések és a vigasztalgatás lágy ölébe, és hagyd, hogy tegyem, amit egy egy legjobb barátnőnek tennie kell!
Ismét szemet forgatott, majd úgy tett, ahogy mondtam.
- Zúdítsd rám!
- Oké. Szeretném, ha tudnád, hogy Takonypócot innentől a sógoromnak tekintem - veregettem vállon.
- Mikor fejezed már be ezt? Annyira bunkó dolog, Trixi!
- Micsoda? - háborodtam fel. - Ez egy elvi kérdés!
- Kifigurázni valamit, ami nem is létezik? - kérdezett vissza.
- De én shippellek titeket!
- A hajó süllyed! Süllyed! - csapkodott a karjaival.
- Küldöm az erősítést, kapitány!
- Nem kell, hadnagy, nekünk már nincs esélyünk! - legyintett. Mindketten felnevettünk, még Avó is felhorkant az egyértelmű hazugságra.
- Mondhatok valamit? - kérdeztem.
- Nem.
- De szeretnék...
- Nem.
- De cukik lennének a gyerekeitek...
- TRIXI, MOST AZONNAL FEJEZD BE, AMIT CSINÁLSZ, ÉS KAPARD EL MAGAD PENÉSZ KÁPOSZTAFÖLDJÉBE, LÉGY SZÍVES!
Térdcsapkodva nevettem fel. Természetesen csak szívattam Dorcit, de szerettem, ha ki akar nyírni. Akkor büszke lehettem magamra.
- Fú, Trixi... - morgott. - Az összes isten nevére esküszöm, ha egyszer egy fiú az öt méteres körzetedbe kerül, vagy valamilyen csoda folytán egyszer is megcsókol, megkeserítem az életedet!
Pislogtam egy ideig, majd görcsös nevetésben törtem ki. Leestem a padlóra, rángatóztam, nem tudtam normálisan levegőt venni.
- Most mi van?
- D-dorci, annak az esélye, hogy egy fiú bármikor is az ötméteres körzetembe jöjjön, egészen elenyésző. És te komolyan kinézel belőlem egy csókot? Hát tévedsz. Engem soha senki nem fog szájon csókolni. Nem ebben az életben!
A lány méregetett egy darabig, majd felsóhajtott és felsegített a földről.
- De abban igazad van, hogy túlzásba vittem a dolgot. Egyáltalán nem siettetek semmit, csak szeretlek idegesíteni - nevettem fel. - Legalább egyikőnknek legyen társasági élete.
- Tévedsz, kedvesem. Mi ketten együtt fogunk megöregedni.
Helyeselni akartam, de ekkor Avokádó hirtelen felnyüszített. Letérdeltem mellé, a fejére hajtottam az enyémet.
- Tudom, pajti... Itt vagyok, ne félj - kezdtem ismét simogatni. Átkoztam magam, amiért elmozdultam mellőle. Dorci kereshetett volna ruhát magától is, nem kellett volna kirobbantanom a beszélgetést. Megint elfogott az az érzés, hogy én tettem ezt vele.
- Ez az én hibám...
- Dehogyis a tiéd! - ült mellém Dorci.
- Túlhajszoltam. A fészeknél... mindig... mindig... Minden miattam van... - suttogtam könnyezve. Avó morgott, ő is tiltakozni akart.
- Ne beszélj butaságokat, te! - karolt át a lány.
- Miért ártok mindenkinek, aki fontos nekem? Mondd meg, hogy miért... - öleltem át szorosabban a sárkányt. Kampó arrébb húzta a szárnyát, teret hagyott nekem. - És amikor szükséged lett volna rám, akkor meg itt hagytalak... Kérlek, bocsáss meg, pajti...
- Trixi, elég már! - kezdte rázni a vállaimat. Lefejtettem magamról a karjait.
- Dorci, magunkra hagynál minket? - kérdeztem ridegen. Az ablak irányába nézett. Ebben a pillanatban az ég hatalmasat dörgött odakinn. Nem kérhettem rá, hogy menjen el...
- Addig felmegyek - sütötte le a szemeit. Azzal sem törődtem, hogy megtalálhatja a levelet, vagy bármi mást. A szívem elszorult Avokádó újabb nyögésének hallatán, de a sárkány lassan megmozdult.
- A-avó...?
Túl korán örültem. Pózt váltott, de egyből visszadőlt a szalmára. Sosem viselkedett így. Szüksége volt a repülésre, a szabadságra, hisz betörhetetlen volt. Sosem tiltottam meg neki, hogy akkor és oda menjen, ahová szeretne.
- Kérlek, maradj velem, pajti... Bármit megteszek, csak adj egy esélyt, hogy helyre hozhassam. Nem azért akartam, hogy hazatérj velem, hogy tönkretegyem az egészségedet, te nem ezt érdemled... Szörnyeteg vagyok, egy utolsó, önző szörnyeteg, de azt nem tudom elképzelni, milyen lenne nélküled... Kérlek, Avó... Én nagyon szeretlek téged... - emelkedtem fel, hogy a szemeibe nézhessek. Láttam, hogy hüllőmosolyra húzza a száját.
- Te is... szeretsz egy kicsit...?
Megforgatta a szemeit, majd felemelte a fejét és megnyalta az arcomat. ismét az ölembe fészkelte magát, de most sokkal szorosabban.
- Én nem akartam, hogy ez történjen...
"Fogd már be a szád!" - sugallta a tekintete. Mi? Ő nem hibáztatott engem?
- Ha tehetném, visszapörgetném az időt és ezerszer jobban vigyáznék rád. Ilyen képességem sosem volt, nem is lesz. Nem vagyok én Maxine Caulfield... De ettől még szeretnék melletted lenni. Én tudom, mennyire erős vagy, hisz ezt annyiszor bizonyítottad már. Ezerszer akartak megtörni, de te önmagad maradtál. Tisztellek, Avokádó. Még akkor is, ha jéghideg vízzel ébresztesz, ha... Ha sokszor megviccelsz, ha végighúzol az udvaron... Tudom, hogy mindezt csak játékként kezeled. Én szintúgy. Tudom, hogy összetartunk. Ha baj van, te mellettem vagy. Elkísérsz a legőrültebb kalandokkor is, hagyod, hogy a saját káromon tanuljak... Nem tudom, hogy az anyámnak vagy a testvéremnek tekintelek. Talán kicsit mindkettő. És... még ha a lehető legértelmetlenebb névvel ruháztalak is fel, szeretném, ha tudnád, hogy nem tartanék itt nélküled. Csak... ne hagyj el... kérlek...
"Nem foglak" - sugallta ismét. Én pedig hittem neki. Az oldalához hajoltam és lehunytam a szemeimet.


*    *    *

"So it don't matter what it looks like
It looks perfect to me
We got every kind of love
We're so lucky indeed
They can keep on talking
It don't matter to me
'Cause we are, we are family!"
/Keke Palmer - We are/


Nem tudtam, meddig aludhattam, milyen mélyen vagy mikor szűnhetett meg a világ körülöttem. Arra nyitottam ki a szemeimet, hogy valami mozog, majd valami szörnyű zajt ad ki... Talán... felrobban...? Rájöttem, hogy amelyik sárkány oldalának dőlök, az valójában Kampó, nem Avokádó. Ácsi, hol van a sárkányom?!
- Kampó, kérek még öt percet - hajoltam vissza a meleg bőréhez. Másodpercek múlva valami ismét robbant, én pedig egy méternyit csúsztam a szalmaszálas fapadlón. Megelégeltem a dolgot. Lehúztam magamról a szőrmetakarót - amit valószínűleg a barátnőm terített le rám -, és felugrottam.
- Mi a nyavalya folyik....
Leblokkoltam. A látvány, ami fogadott... egyszerűen felfoghatatlan volt. Pislognom kellett, hogy eljusson a tudatomig, hogy a szemeim nem játszanak velem. Avó állt, sőt, sokkal biztatóbban nézett ki, de nem ez volt a lényeg, hanem a...
Harmadik robbanás.
- TOJÁSOK?! - kiáltottam, miközben behúzódtam az asztal mögé. A tojásdarabok közül előlépett egy tűzvörös, aprócska sárkány, Avokádó pedig megszaglászta és megnyalta. Ezután Kampó a szájába vette a csemetét, majd letette a két testvére mellé, akik szintén szaglászni kezdték. A vörös Rémség orra bukott, de Kampó felállította a fogával. Avokádó visszament a másik két tojáshoz. Szóhoz sem jutottam. Végig ez volt a baj? Azért nem kelt fel, mert tojásokon ült? Ezért volt olyan kimerült?
Na várjunk... Az én Avokádómnak FIÓKÁI VANNAK?!
A negyedik tojás is felrobbant. Az újszülött narancssárga színekben tündökölt. Ásított egyet, próbálgatta a sárkánysikolyát, de amikor az anyja finoman megdorgálta, oldalra döntötte a fejét és a Szörnyen Nagyhoz dörgölőzött. Én pedig csak álltam ott.
- Fiókák... - pislogtam. Tizenkét szem meredt rám.
- Fiókák - mondtam ismét. Egy másik, zöld-sárga Szörnyen Nagy (nagy?!) érdeklődő, magas sárkányhangot hallatott, majd tett egy lépést felém.
- Fiókák... - guggoltam le. - Hé... nem bántalak, pajtás! - tártam ki a karjaimat a kicsi felé. Láttam rajta, hogy megijed a hirtelen mozdulattól. Mosolyogva megráztam a fejem, közelebb léptem.
- Gyere csak bátran! - biccentettem. A csöppség pislogott néhányat, majd ismét elindult. Az apja nem várta ki a lassú mozdulatokat, megtolta a fia-lánya hátsó felét, ezzel az ölembe került. Óvatosan közelítettem felé a tenyeremet. A sárkány megszaglászott, félénken hátrahúzódott, de megérintettem. Lassan simogatni kezdtem, éreztem, hogy pici szíve hevesen ver.
- Nem is fáj, igaz? - nevettem fel. - Hát szia, te drága!
Több se kellett a többi fiókának. Amikor látták, hogy a testvérük egészen élvezi a kényeztetést, mindhárman megrohamoztak, ledöntöttek a földre.
- Áu! Hé! Elég, ti rosszcsontok! - dorgáltam őket, de nem tudtam haragudni. Olyan gyönyörűek voltak! Éreztem, hogy az egyik fióka harapdálni kezdi a kezemet, a fiókahadsereg többi tagja pedig tépkedni kezdte a ruhámat.
- Nem! Elég! - szóltam rájuk határozottan, mire szűkölve lemásztak rólam. - Ilyet nem szabad ám csinálni! - emeltem fel a mutatóujjamat. Jobban szemügyre vettem a sárkányokat: egy tűzvöröset, egy narancsot, egy sárgás-zöldet és egy bordó sárkányt különböztettem meg. Felálltam a fiókák mellől, majd odasétáltam a szülők elé és karba tettem a kezeimet. És most következzék a kiakadásom...
- Ez. Mégis. Mikor. Történt?! Te, te te! - mutattam Avokádóra. - Kiköltesz nekem négy tojást és elfelejted közölni velem, hogy "Upsz, fiókáim lesznek! Ne aggódj, hülyegyerek, nem fogok belehalni!"?! És ráadásul...! Kampó, te csak ne röhögj, te is benne voltál! - mutattam most a másik sárkányra. - Hogy vetemedhettél ilyesmire az én tökéletesen ártatlan és gyermeki gondolkodással rendelkező szegény sárkányommal?
A fiókák az anyjuk szárnyába kapaszkodtak, a vöröske felmászott a szarvára és úgy döntött, megmutatja a világnak, milyen gyönyörű az énekhangja. Kampó lecsitította a (szerintem) fiát, majd szemével körözni kezdett köztem és Avó közt. Mielőtt bármi mást tehetett volna, Avó orrba vágta a szárnyával.
- Egy hozzáfűznivalóm van a történtekhez. GYERTEK IDE MOST AZONNAL! CSALÁDI ÖLELÉS! - ugrottam a két sárkány mellé, szorosan a nyakuk köré fontam a karjaimat és átöleltem őket. A fiókák mind kerestek maguknak helyet, hogy becsatlakozhassanak. percekig voltunk így.
- Sárkányfiókáááááák! - kaptam az arcomhoz, nyüszíteni tudtam volna a boldogságtól. - Olyan gyönyörűek vagytok, drágáim! Hát látott már az ég ennél szebb sárkányokat? - ámultam. Avokádó fejbe is vágott érte. Mosolyogva néztem rá, haragos sem lettem.
- Örülök, hogy jól vagy, kislány. Sok mindent megmagyaráznak a fiókák... Szóval nem értetek oda a költőszigetre, de nem is maradtatok a fészekben, úgyhogy ezért viselt meg ennyire, igaz? Meg a harc... Ó, ti ketten! A két kedvenc sárkányom! - csóváltam a fejem. - Úgy szeretlek titeket, ti bolond gyíkok!
"Igazán visszaugorhatnánk oda, amikor még nagyon oda voltál értem" - mondta Avó tekintete. Eszembe jutott valami.
- Szólnom kell Takonypócnak! - az ajtó már csapódott is mögöttem. Végigrohantam a Főtéren, berohantam a Jorgenson házba, megragadtam a vacsorázó Takonypóc karját, majd nem törődve Morgópóc dühös tekintetével kirángattam a srácot a kúriából. Nem mondtam neki semmit, húztam egészen a házunkig. A falusiak csak pislogtak ránk. Benyomtam Taknyot az ajtón. 
- Itt meg mi történt? Mi? Fiókák? Értem én, hogy szereted a Szörnyen Nagy Rémségeket, Trixi, de örökbe fogadni négy fiókát? 
- Takonypóc... Nem fogadtam örökbe őket, Avó izé... szóval a sajátjaik...
A fiú először rám majd Kampóra nézett. Aztán megint rám és megint Kampóra. És ez perceken keresztül így ment, amíg fel nem vettem a bordó Rémséget és a kezébe nem tettem. Takonypóc ugyanolyan sokkot kapott, mint én. Óvatosan, lassú mozdulatokkal kezdte simogatni a sárkányt.
- Akkor ezek Szörnyen Pici Rémségek? - kérdezte.
- Öhm... Hát... Hát ja... - biccentettem. - Takonypóc, tudod, hogy ez mit jelent?
- Mit? - kérdezte értetlenül.
- NAGYSZÜLŐK LETTÜNK! - kiáltottam. A fiókák megijedtek, behúzódtak Kampó szárnya alá. - Hupsz, bocsi!
- Nagyszülők lettünk... - ismételte Takonypóc. - N-nagyszülők... Kampó, magyarázatot kérek!
- Bár... számíthattunk volna rá, Takonypóc - csitítottam. - Hisz egy pár.
- Igen, de akkor is...
Ekkor észrevettem valami. Odasétáltam a szalmához és leültem.
- Avó, még itt egy tojás. De... mi van vele...? - kérdeztem. Sokkal kisebb volt a többinél. Avokádó megbökte az orrával, Kampó megszaglászta a kicsikkel együtt. Mintha ösztönös lett volna a cselekedetük, egyszerre tüzeltek a tojásra, hogy melegítsék. Láttam benne egy aprócska alakot, egy árnyékot, egy életet. Tudtam, hogy ott van. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy a tojáshéj felrepedjen, majd robbanjon. Jóval kevesebb ereje volt, mint az előzőeknek. Egy kicsi, kékesfekete figurát láttunk. A számhoz kaptam, Takonypócra néztem, aki ugyanúgy fürkészte az én arcomat. A Rémség elfért volna a két tenyeremen.
- Nem fejlődött ki teljesen...? - suttogtam.
- De... De, csak... Csak nem nőtt meg... Gyere csak, pajtás - emelte fel a sárkányt, majd belehúzta az ölébe. Furcsamód ő egyből hozzásimult a fiúhoz, hagyta, hogy hozzáérjen. 
- De ugye életben fog maradni? - kérdeztem komolyan. A sárkányok körülöttünk lecsüggedtek, Kampó hozzádörgölőzött a fiához. 
- Nem tudom, Trixi. Nem vagyok benne biztos. A szárnyai sem lehetnek olyan erősek, hogy valaha is repülhessen velük. Egyszerűen...
- Akkor majd én vigyázok rá - simogattam meg. - Egy sárkánynak sem eshet baja, amíg én itt vagyok. Minden rendben lesz, pajtás - húztam az ölembe. - Az Ősök vigyáznak rád.

Megjegyzések

  1. Ez elején szívbjt kaptam hogy mi lehet a baja Avónak....
    Ez olyan cuki voooolt!! *-----------------------------------------*
    SzörnyenPici Rémségek... Istenkém! *ooo*
    Siesss a kövivel ahogy csak tudsz!!!!!!!!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ez volt a célom, bevallom XD
      *-----------------------------* Köszönöm szépen!
      *OOO*
      Úgy lesz, Kupak XD

      Törlés

Megjegyzés küldése