82. rész - Már tudom

EI: Sziasztok! Még mielőtt jó olvasást kívánnék mindenkinek, szeretnék mondani pár dolgot a résszel kapcsolatban:
1. A blog eleje, valamint részletek átírás alatt vannak. Ez azt jelenti, hogy bizonyos dolgok változni fognak a jelenben is. A párbeszédben lehet egy-két olyan kisebb dolog, ami számotokra nem lesz ismerős, ezek már a jelenlegi terveim szerint íródtak.
2. Biztosan megfigyeltétek már, hogy a fejezetekben szereplő dalokat általában nem fordítom le. Úgy gondolom, az eredeti, angol/egyéb nyelvű tartalmakat nem lehet teljesen átadni más nyelven, de ezúttal kivételt tettem. Az ebbe a részbe beépített dal hangulatában és szövegében is nagyon megfogott, úgy éreztem, muszáj lefordítanom. Szerintem a dallama illik a kiválasztott jelenethez, viszont a szövegét nem kell szó szerint venni, ez mégis csak egy szerelmes dal.
3. Legalább másfél éve tervezgetem ezt a részt, el sem hiszem, hogy eljutottam idáig. Kérlek, ne habozzatok kommentet írni, nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre!

És azt hiszem, most kívánok jó olvasást mindenkinek! :)


-------------------


- Megvagy!
Avokádó a karmai közé zárta a fiú egy-egy karját. Csupán pár méterrel voltunk a tenger felett, ha két másodperccel később érkeztünk volna, nem érjük el.
- Jól vagy? - szóltam le a fiúnak, miközben a Csuklyást kerestem a szirten. Nem volt ott.
- Hahó! Rikó! Várj...
Lehajoltam, hogy ránézhessek, de a látvány elborzasztott. Csak lógott, a feje előrebukott, a végtagjai ernyedtek voltak. Nem válaszolt, nem volt magánál.
- Avó, segíts! Segíts, had húzzam fel!
A sárkány kicsit balra dőlt, én pedig ezt kihasználva a tüskéin kívül a jobbjára gurultam. Megragadtam Rikó karját, ezzel egy időben Avó meg nagyobb szögben dőlt, együttes erővel segítettük a hátára a fiút.
- Rikó! Rikó, hallasz engem? - kezdtem rángatni a vállát. Még mindig semmi válasz.
- Te jó ég... gyorsan, a sziget másik oldalára! - utasítottam a sárkányt, aki indulás helyett csak értetlenül fürkészte az arcomat. - Gyorsan, kérlek!
A sárkány nem ellenkezett többet. Nem tudtam, merre indult, de végre úton voltunk valahová. A hátára fektettem Rikót, szorosan tartottam a karját, nehogy leessen. Már ekkor éreztem, milyen egyenetlen a légzése, hol lassan, hol gyorsabban vette a levegőt. Mit tehetett vele? Mit csinált a Csuklyás? 
- Szálljunk le!
Egy barlangnál álltunk meg. Benn leugrottam Avó hátáról, lesegítettem Rikót is. Elfektettem a földön, vártam, hátha kinyitja a szemeit, de nem történt így. Csak a váltakozó, egyenetlen lélegzetvétele jelezte, hogy él és harcol.
Nem értettem, mi történt vele. Sehol sem látszott rajta vérnyom, vagy sérülésre utaló jel, ráadásul a zuhanása előtt még eszméleténél volt. Észrevettem, hogy izzad a homloka. A bőre tűzforró volt.
Felálltam, a nyeregtáskához léptem, beletúrtam és elővettem mindent, ami használható volt és a kezem ügyébe került. A kulacsomban lévő víz elég volt arra, hogy egy rongyot meg tudjak vizezni, de többre nem.
- Tudom, hogy tart a harc, de körbe tudnál nézni, van-e forrás a közelben? Vízre van szükségem - nyújtottam ki felé a fatálamat. Avokádó a fogaival tartotta meg, ezúttal is kérés nélkül segített.
- Ne legyen sós! - kiáltottam utána, de többet nem foglalkoztam vele. Kisöpörtem pár izzadt hajtincset Rikó arcából és a homlokára tettem a hideg, vizes rongyot. Felszisszent.
- Nyugi... le kell vinnem a lázadat!
Emlékeztem rá, mennyire rossz állapotban volt a sárkányfészki éjszaka után. Ahhoz is a Csuklyásnak volt köze, ahogyan most is. Mibe keverte magát azzal, hogy megvédett? Szívből nem kívántam neki, hogy szenvedjen. Ha tartottam is tőle a távolságot, ő mégis mellém állt. És nem kötelezte senki.
A víz perceken belül megérkezett. Egy másik anyagdarabbal megmostam az arcát és a nyakát, de a kezem megakadt valamiben. Elvettem a ruhát, kitapintottam a furcsa tárgyat. Valami sötét és hosszúkás, de mégis igazán kicsi volt. Ekkor jutott eszembe, hogy már sokszor láttam ilyet.
- L-lövedék...?
Nem vesztegettem tovább az időt. Az egyik kezemmel lefogtam a fiút, a másikkal egy gyors rántással kihúztam a tűt a bőréből. Ismét felszisszent a fájdalomtól, teste végigvonaglott. Olyan gyengének tűnt...
- Jól van, jól van...
Megnéztem a tűt. A szőr méregzöld volt, két sárkányt festettek a fára. Ismerős volt a jel, de nem jutott eszembe, honnan. Ekkor vettem észre, hogy a lövedék végéből zöldes folyadék szivárog.
- Méreg! Mégis miért nem vettem ezt észre eddig?! - kapkodtam egy újabb rongyért, amit megvizeztem és a lehető leggyorsabban a nyakához nyomtam. Avokádó bökött egyet az egyik kipakolt üvegcse felé. Gyorsan felkaptam, levettem a kupakot és a sebre öntöttem egy keveset a tartalmából. Nagyon reméltem, hogy még nincs késő. Én csak egy tőrszúrásnyi mérget kaptam, mégis ki tudott ütni. Rikóban legalább negyed órája lüktetett az anyag.
Nem emlékszem, hogy túlhevültem volna a méregtől. Ez valami más? - találgattam magamban. Eldöntöttem, hogy magammal viszem a lövedéket. Willow ért hozzájuk.
- Fel fog ébredni, ugye? - néztem hátra a sárkányomra. Hiányzott, hogy nem értettem, szükségem lett volna a biztatásra. Már tudtam, hogy alábecsültem Rikót és sokkal erősebb, mint hittem, de... Nem kellett orvosnak lennem ahhoz, hogy tudjam, mennyire veszélyes az ilyesmi.
Avokádó egy halk morajjal válaszolt, az ölembe helyezte a fejét, de végig a fiút nézte. Ahogyan én is.

Talán egy óra is eltelt. Cserélgettem a ruhát a homlokán, próbáltam levinni a duzzanatot a nyakáról, több-kevesebb sikerrel.
- Tart még a csata?
Avokádó ki-, majd berepült, ellenőrizte a terepet. Visszatérve igent jelzett.
- Nem megyünk haza, amíg fel nem ébred. A Csuklyás még biztosan a szigeten van, talán épp minket keres, nem hagyhatjuk magára.
"Körülnézzek?" - kérdezte a tekintetével.
- Eszedbe se jusson kimenni! Egyrészt, rád is veszélyes lehet, másrészt minket is megtalálhat. Harmadszor, éjszaka van. Akárhol elrejtőzhetett.
A sárkány megingatta a fejét, mintha azt mondaná, hogy van abban valami, amit mondok. Tőlem kicsit távolabb feküdt le, kihasználta az időt és pihent. Egy csata kellős közepén.
Még egyszer lecseréltem az átmelegedett rongyot. Rikó megmozdult. Elhúztam a kezemet, vártam, mi történik. Kinyitotta a szemeit, fáradtan, majd ijedten nézett körbe. Még néhány percig nem tudott megszólalni.
- Biztonságban vagy. Ne mozogj! - szóltam rá. Remegő kezekkel nyomtam le a vállát a földre, de látszólag más óvintézkedést nem kellett tennem. Rikó aprót bólintott és visszahunyta a szemeit. Még mindig szenvedett, de a légzése lassan visszaállt a megszokott ritmusába.
- Mi történt...? - suttogta.
- Nem tudom. Ott volt a harc, aztán... a Csuklyás lelökött a szirtről, mi pedig ide hoztunk - dadogtam el a történteket. Fenébe. Remeg a hangom.
- Megmentettél...?
Halványan elmosolyodtam, bár tudtam, hogy nem láthatja.
- Jöttem neked ennyivel. Csak nem hagyhattalak meghalni...
- Megtehetted volna.
- Te hagytál volna engem lezuhanni? - kérdeztem komolyan.
- Nem - válaszolta. Bár ezt sejtettem, mégis kicsit jobb kedvre derített, de csak kicsit és csak egy pillanatra. A helyzet nem volt épp bizalomgerjesztő. Az ütközet kellős közepén egy vadállat elől bujkálva...
- Nagyon magas lázad van - váltottam témát ezzel elterelve a saját figyelmemet. - Emlékszel arra, mi történt, mielőtt elájultál?
- Halványan - gondolkodott el. - Azt hiszem... megtámadott, aztán már csak a zuhanás rémlik.
- És ez? - tartottam elé a lövedéket. Ismét kinyitotta a szemeit, pislogott párat, a kérésem ellenére nehézkesen felült és a kezébe vette a tűt.
- Ez... bennem volt?
- Igen, a nyakadban. Ez egy mérgezett lövedék.
- Hát persze, a köpőcső... A rohadék! - lökte fel magát ingerülten, de egyből visszanyomtam.
- Ezt ő csinálta, igaz? A Csuklyás? - kérdeztem. Egyértelmű volt, mégis muszáj volt hallanom.
- Igen. És ez a két sárkány... Ugyanez a jel volt a tőrén is - méregette a lövedéket. Ekkor kezdett derengeni a dolog.
- A tőrén...? Hogy érted ezt? Milyen tőrén?
- Zöld markolat, fekete penge. Két aranyszínű sárkány van belefaragva - magyarázta. Ekkor már teljesen biztos voltam benne, hogy első találkozásunkkor a Csuklyás azzal a pengével üdvözölt.
- Emlékszem. Hol láttad azt a fegyvert?
Azon az éjszakán - komorodott el.
Csend állt be közöttünk. Nem kellett többet mondania ahhoz, hogy tudjam, miről beszél.
- Tudom, hogy ez rossz kérdés, de... jól érzed magad...? - kérdeztem lesütött szemekkel. - Mármint... a múltkori és a mostani is... biztosan megviselt...
- Öhm... Hát... Nem éppen...
- Értek valamennyit az orvosláshoz. Tudok segíteni? - hajoltam kicsit közelebb.
- Van egy kis vized?
Ennél azért nagyobb kérésre számítottam, de szó nélkül a kezébe nyomtam a tálkát. Rikó pár másodperc alatt az egészet kiitta, majd egyből vissza is adta.
- Köszönöm.
- Jobb?
- Azt hiszem - biccentette. - Nem emlékszem, mennyi ideig ütött ki a méreg?
- Kicsit több, mint egy óráig. Kezdtem azt hinni, hogy... későn érkeztünk - sütöttem le a szemeimet. Végül is, nem reagált, eszméletlen volt, teljesen reálisan tarthattam attól, hogy a Csuklyás ezúttal nem hagyja futni.
- Későn? Mármint... Nem!
- Csak az a szerencséd, hogy ezt a mérget valószínűleg nem gyilkolásra tervezték. Nyaki érbe kaptad a, két perc alatt belehalhattál volna - mondtam. Rikó csak pislogott.
- Honnan tudsz ilyeneket? - kérdezte furcsán.
- Az anyám orvos.
- Oh... Értem.
- Szerintem lejjebb ment a lázad - tettem a tenyerem a homlokára. Éreztem, hogy Rikó ösztönösen hátrálni akar az érintéstől, de végül mégsem tette.
- G-gondolod...?
- Határozottan. Hacsak nem később fejti ki a hatását, szerintem rendbe jössz.
Rikó hálásan biccentett. Felálltam, összepakoltam az üvegeket és a rongyokat, majd mindent betettem Avó nyeregtáskájába.
- Nem értem, te miért kellesz a Csuklyásnak, Rikó. Bár azt sem tudom, hogy én miért, de... Nincs valami köze hozzád? Nem ismered? Kétszer is ilyen helyzetbe kerültél miatta.
- Nem, nem ismerem. A harcmodora... nem hasonlít senkiéhez sem, akivel eddig találkoztam. A csuklya miatt először sárkánylovasnak gondoltam, de ez biztosan nem igaz.
- Sárkánylovas sárkánylovast nem támad meg... Elvileg. Másrészt, látnom kellett volna a sárkányát. Biztos vagyok benne, hogy nem közölünk való.
- De ha egyikünk táborából sem jött, és mindketten kellünk neki, akkor mégis ki ez az alak?
- Mindketten...? - kérdeztem vissza.
- Szerintem ez ezek után világos - mondta a fiú. Igazat kellett adnom neki. A három támadásból kettő őt érte, ez nem lehetett véletlen.
- Mi van, ha csak meg akar leckéztetni azért, amiért megvédtél a fészeknél?
- Akkor a múltkori is elég lett volna neki.
Több szó egyikünk szájára sem jött. Talán mindketten arra vártunk, hogy a másik felhozzon valamit. De mégis miről beszélhettünk volna? Nem volt semmilyen közös témánk sem, nem is kellett lennie.
Feltűnt, hogy Rikó engem néz. Tudtommal nem volt rajtam semmi furcsa sem, a hajam és a páncélom is a megszokott módon állt. Próbáltam takarni, hogy észrevettem, de egy idő után kezdett kellemetlen lenni.
- Most meg... mit nézel?
- Nem tudom. Szokatlan, hogy itt vagy.
- Ezt most hogy érted? - tettem karba a kezeimet.
- Úgy, hogy nem hagytál itt. A lány, aki három éve leesett arra a hajóra, szemrebbenés nélkül lelép, ha tudja, hogy nem haltam meg. Most pedig... Téged sosem érdekelt, mi van velem, sőt, örültél, ha kicsit rosszabbul mennek a dolgok körülöttem. Most úgy viselkedsz, mintha érdekelne a jóllétem, sőt, már a fészeknél is ezt csináltad. Mi ez?
- Félreérted! - vágtam rá a lehető leggyorsabban.
- Igen, nagy valószínűséggel tényleg félreértek valamit - állt fel. Szólni akartam, hogy feküdjön vissza, de amikor tett egy lépést felém, mégsem tettem.
- Te ugyanezt csináltad... - motyogtam.
- Tessék?
- Te ugyanezt csináltad! Ne vonj kérdőre, a fészeknél és most is majdnem meghaltál, és tudtad, hogy ez fog történni! Te mégis odaadtad nekem azt a nyomorult fáklyát! Én vagyok az, akit a másik jólléte foglalkoztat?
A fiú lefékezett, de egy pillanatra sem nézett félre. Tudni akartam, mi jár a fejében, mindent, amit akkor gondolt. Már kíváncsi voltam az igazságra, ami a segítség, a védelmező fellépés és a hozzáállás mögött rejtőzött.
- Igaz. Tudtam.
- Tudtad! - kiáltottam rá. - Tudtad, hogy utánad fog menni!
- Igen, ez is igaz.
- Akkor mégis miért kellett? - folytattam.
- Úgy látom, megint meg kell kérdeznem valamit - sóhajtotta. - Neked három év nem volt elég ahhoz, hogy végre rájöjj, mennyire nem akarok ártani neked? Hogy az első perctől fogva bánom, hogy egyszer is kezet emeltem rád és ennyi időn keresztül nem tehettem semmit, hogy helyrehozzam?
Lefagytam, a szó a torkomon akadt. Miért, miért, miért? Miért mondja ezt? Ő nem érezhet így... Ő nem... Vagy csak én voltam vak ezidáig...?
- Nekem most mennem kell - indultam a barlang bejárata felé. Avokádó ösztönösen felkapta a fejét, de nem állt fel, nem mutatott különösebb érdeklődést. Ő helyettem is tudta, hogy nem fogok egyhamar eltűnni, de én csak akkor jöttem rá erre, amikor Rikó ujjai finoman visszahúzták a csuklómat. Épp csak annyira ért hozzám, hogy legyen esélyem meggondolni magam. Sóhajtva álltam meg, nem néztem hátra, úgy éreztem, képtelen lennék rá. Tudtam, hogy nem menekülök.
- Ennyi idő után... Te még mindig úgy gyűlölsz engem, Trixi? - kérdezte azzal a mély, szinte suttogó hanggal, amire lehetetlen volt választ adnom.
- Mert én...
- Kérlek, engedj el, várnak rám kint - kérleltem alig hallhatóan. Ez volt a pillanat, amikor a sárkányom felkelt a fal mellől, de nem hozzám jött, hanem egy gyors pillantás után kirepült a barlangból. Azt akarta, hogy maradjak...
Rikó elengedte a kezem.


- Csak öt percet kérek, aztán elmehetsz. Nem foglak keresni, nem fogok bajt okozni neked, csak most az egyszer kérlek, hallgass végig. Nem várok semmi többet.

"Csak még egy pillanat,
Ez minden, ami kellene;
Mint sérült katonák
A gyógyítás szükségében."

- Rendben - fordultam szembe vele. - Hallgatlak.
- Először is, tudom, mit gondolsz rólam, meg is értem. Egyszer régen nagyon elrontottam... Ha visszapörgethetném az időt, biztos vagyok benne, hogy nem így tennék. Amikor megismertelek... Amikor leestél a Gyilkosra, eszem ágában sem volt bántani téged. Úgy tűnt, te sem engem, még arra is rákérdeztél, fáj-e a betört orrom... Ha hiszed, ha nem, segíteni akartam neked, mikor Drákó elkapta a sárkányodat, és... és ekkor mégis rosszul döntöttem. A saját hibámért senkit nem tehetek felelőssé, de hittem Rykernek, amikor azt mondta, az elfogásoddal elérhetek valamit... Hazudott.

"Itt az idő, hogy őszinték legyünk,
Ezúttal könyörgök:
Kérlek, ne fejtegesd,
Nem úgy akartam!"

Ryker? Ezt mondta neki? 
- Azt hiszem, sejtette, hogy segíteni fogok neked a szöktetésben. Megkeresett, elhitette velem azt a hazugságot, én pedig felnéztem rá... Ezért tettem azt, amit tettem. Sajnálom! Már tudom, hogy a hírnév, vagy a tisztelet semmivel sem ér többet mások biztonságánál, én csak... vágytam volna egy kis... mindegy is...
Sajnálja...?
- Miért sajnálod? Biztosan... Jobb lett a helyzeted utána - tettem karba a kezeimet.
- Ugyan, dehogy. Egy új dolog lettél, amiért lenézhettek, vagyis inkább azért, mert jobb voltál nálam.
- Ezért gyűlöltél meg, igaz? Mert... Mert a nevetség tárgya lettél miattam...
- Sosem gyűlöltelek, Trixi - rázta a fejét.
- Sosem...?
- Sosem. És... nem értem, miért gondoltad így. Már akkor megbántam, amit tettem, amikor a sárkányodat vízbe dobták, te pedig elájultál a dühtől. Azokat a szavakat, és az arcodat sosem fogom elfelejteni... Tudom, hogy megérdemeltem, amit akkor mondtál.
- Igen, megérdemelted - bólintottam helyeslően.
- Nem kellett volna hinnem neki. Elveszthettél volna valaki nagyon fontosat - vagy ami az a sárkány neked - miattam. Aztán Drákó üldözni kezdett téged. Ha akkor elengedem a Szörnyen Nagy Rémséget, nem jössz vissza többet a táborba, Drákó sosem talál rád és most biztonságban lehetnél. Tudom, hogy a szavam semmit sem ér, de őszintén, szívből sajnálom, hogy miattam kerültél ide... Én tényleg... megértem, hogy miért vagy dühös rám, miért kívánsz a poklok legaljára, én is oda kívánnám saját magam.

"Nem tudom elhinni, hogy azt mondtam,
A földre fektetném a szerelmünket.
De ez nem számít,
Helyre hoztam
Bocsáss most meg nekem!"

- Nem! - vágtam közbe. - Öhm... Drákó megtalált volna... 
- De akkor biztosan nem kerese-
- Nem miattad jöttem vissza, vagy jövök nap, mint nap. Nem azért járom a sárkányvadász tábort, hogy neked ártsak. Ha ezért tenném, egyszerűen meglepnélek egy éjszaka és elvágnám a torkodat, de nem teszem. Nem ez a célom.
- Én azt hittem...
- Én is azt hittem - vágtam a szavába. - De... nincs így.
- Akkor miért csinálod?
- Nem tudom. Tényleg nem...
Rikó felsóhajtott, félre is nézett. Az öt perc már régen eltelt, de persze nem szóltam neki.
- De azért még gyűlölsz, igaz?
Most rajtam volt a sor, hogy félrenézzek. Őszinte volt velem, tudtam, hogy nekem is annak kellene lennem. De a valóság az volt, hogy magammal sem voltam őszinte. Az évek azt sarkallták belém, hogy minden sárkányvadász ellenség, veszélyesek és ártani akarnak nekünk. Rikó nem akart. Be kellett látnom, hogy félrevezettem önmagam, amikor azt gondoltam, minden apró jel és segítség egy újabb csapda, amibe nem szabad beleesnem. Megmentette az életemet. Egyszer, amikor két hónapja összeestem a táborban, egyszer a fészeknél, a hajó felrobbanása előtt is, de talán még számtalanszor, csak én nem tartottam észben. Azok az apró utalások... Nem, nem menekülhettem tovább.
- Nem... - suttogtam. Rikó felkapta a fejét, a tekintetünk találkozott.
- N-nem...?
- Nem gyűlöllek, de... Képtelen vagyok elfelejteni a történteket. Sajnálom - préseltem ki magamból a választ. Azt hiszem, ez már közelebb állt a valósághoz, mint az, amit eddig gondoltam.
- Nem kérdezhetem ezt, de... Sehogy sem tudnám megváltoztatni a véleményedet, igaz?

"Minden nap
Kifordítva hordom a lelkemet
Kell egy út, ahogy
Helyrehozhatom neked,
Valahogy…"

- Erre nem tudok választ adni.
Azt gondoltam, ez lesz a vége a beszélgetésnek, de Rikó mégsem állt meg ennyinél.
- Elhiszed nekem, hogy komolyan beszélek, ugye? - tett egy lépést felém.
- Igen - feleltem.
- És ha ezt a kérdést három évvel ezelőtt tettem volna fel, akkor is ezt válaszoltad volna?
- Nem. Biztosan nem. Ne kérdezd miért, egyszerűen csak... megváltoztál.
- Mit takar ez számodra? - támaszkodott meg a falnál. Grimaszolt a fájdalomtól.
- Máshogy beszélsz, máshogy viselkedsz. Nem vagy olyan... megvezethető. Belegondolva, talán most kellene a legtávolabb kerülnöm tőled.
- Ennél távolabb? - horkant fel.
- Ezt azért mondtam, mert látom, hogy értél, és ez erény. Most tudod, mit akarsz.
- Ha tudnám, már nem itt lennék...
Az ezután következő rövid csend elég volt ahhoz, hogy végiggondoljam a hallottakat. Olyan sok dolgot értettem félre, annyi minden változott. Nem tudtam, hová lett az a hatalmas büszkeség, amivel távol tartottam a saját véleményemtől különböző dolgokat. Egy kérdésre viszont nem kaptam választ.
- És most mi lesz? - szakítottam meg a csöndet.
- Mármint? - kérdezett vissza, pedig pontosan tudta, hogy értem. Értenie kellett.
- Azt mondtad, sajnálod azokat, amiket tettél. De ettől függetlenül még két ellentétes oldalhoz tartozunk.
Rikó habozva bólogatni kezdett.
- Mindig az ellenségem leszel, Trixi. Akkor is, ha nem akarom.
- Talán nem akarod...?
- Nem. Én helyre akarom hozni ezt.
- És miért?
- Azért, mert hálás vagyok neked egy nagyon fontos dologért - mélyítette el a hangját ismét, amitől a beszélgetés megint olyan személyessé vált.
- Hiszen én nem csináltam semmit - ráztam a fejem értetlenül.
- Dehogynem... Megmutattál egy másik utat, vagy legalábbis elérted, hogy észrevegyem. Az igazság végig ott volt előttem, de nem figyeltem fel rá.


"Bekötötték a szemeimet,
Most már látok.
Az elmém bezárult,
Már hiszek.
Végre tudom, mit is jelent
Valakit beengedni.
Hogy lássa azt az oldalamat,
Amit senki sem és sosem fog."

- Nem értem, miért mondod el ezt nekem - ismertem be. Rikó frusztráltan sötét hajába túrt, mintha rosszat mondtam volna. Egy részem tudta is, hogy így van.
- Azért, mert... Nem akarom, hogy olyasmit képzelj rólam, ami nem igaz. Lehet, hogy azt hiszed, hogy úgy élem az életemet a táborban, mintha minden teljesen normális lenne körülöttem. Nem vagyok egy olyan ember, aki másoknak bánatot vagy fájdalmat akar okozni. Neked pedig főleg nem, hisz jót tettél velem, még ha akaratod ellenére is.
Akaratom ellenére? Én nagyon is akartam azt a jó tettet, Rikó. Jobban, mint gondolod...
- Ezért próbáltál mindig segíteni nekem, igaz?
- Egyrészt.
Nem kérdeztem rá. Nem tudhattam mindent, túl nagy bűntudatot okozott volna. Nem akartam, hogy egy régen szerzett adósságért bajba keverje magát.
- Rikó... Ha a sárkányvadász tábor az otthonod, legyél ott boldog. De szépen kérlek, maradj ki a Csuklyásos dologból. Nincs mit törlesztened, én nem érzem úgy, hogy szükség lenne rá. Köszönöm, amit a fészeknél tettél, tényleg, de... legyen ez az utolsó, hogy meg kellett mentened.
- Trixi... Nem a "törlesztésért" teszem. Sosem azért tettem. Nem gondolok rád úgy, mint akinek tartozok. Egyszerűen csak... Nem tudom megmagyarázni. Ott áll veled szemben egy ismeretlen, aki kettőnknél is erősebb, te pedig egyedül vagy. Nevezz árulónak, mert lehet, hogy éjszakáról éjszakára ellenségek vagyunk; lehet, hogy nem akarod, hogy a közeledben legyek, de a becsületem nem engedi, hogy ott hagyjalak egy ilyen mocsok karmaiban.


"Mostanra már tudhatnád:
Eljönnék érted,
Senki másért, csak érted.
Igen, eljönnék érted,
De csak akkor, ha megkérnél rá.
És harcolnék érted,
Hazudnék, ez igaz.
Az életemet adnám érted,
Tudod, hogy mindig eljönnék érted.
Tudod, hogy mindig eljönnék érted."

Olyan furcsa érzés fogott el. Érdekes és ismeretlen volt, ezidáig kevésszer találkoztam vele. Mintha törődtek volna velem. Nem úgy, ahogy erre az ember először gondol, egyszerűen csak nem siklott el a helyzetem felett. Nem akart egyedül hagyni a bajban.
Fenébe is... Légy erős! Nem engedheted tovább közeledni, vissza kell emelned a falad...
- Mivel érdemeltem ki ezt? - fordultam el félig, mint aki megijedt. Nem akartam, hogy észrevegye a remegésemet.
- Minden ember ezt érdemelné.
Mindenki? Én sosem érdemeltem ki... 
- Te komolyan azt hiszed, hogy hidegvérrel végignézném, ahogy téged, vagy valamelyik másik sárkánylovast megtámad az az őrült? Szerintem épeszű ember nem tenné.
- Szinte mindenki megtenné, akit ismerek.
- Előítéletes vagy.
- Ezért vagyok még életben - vetettem oda a fiúnak.
- Lehet. De talán épp így zárod el magad a világtól - vágott vissza.
- Ha veszélyes életet élsz, mindenki lehet ellenség. Te is, én is. Lehet, hogy sokkal rosszabb ember vagyok a látszatnál. Nem lehetsz biztos, amíg meg nem ismersz. És te nem akarsz megismerni.
- Erre azért nem vennék mérget. Csak ne lennél ennyire büszke...
- De az vagyok, Rikó! - emeltem fel a hangomat. - Még akkor is, ha nincs mire!
- Nem felhergelni akartalak - tett egy védekező mozdulatot a kezeivel.
- Pedig sikerült!
- Mint általában...

Odakinn elült a csatazaj, kialudtak a fények. Elcsendesedtünk. Az éjszaka koromfekete volt, alig láttam el a barlang bejáratáig.
- Szerinted itt van még?
- Biztosan... De ezúttal nincs nálam fáklya.
- Avokádó a közelben van, én rendben leszek. Visszajutsz a táborba? - álltam szembe vele.
- Megpróbálok - válaszolta. Az éjszaka sötétjében a szemei úgy világítottak, mintha két lámpásba néztem volna. Egyszerre volt hátborzongató és megnyugtató.
- Elmúlt a méreg hatása?
- Nem teljesen, de kibírom az utat.
- Ethan nem a hóba fagyva fog rád találni hajnalban?
- Remélhetőleg.
- Rikó! - szóltam rá. - Rendben leszel, vagy sem?
- Rendben leszek. Várj... indulsz is? - kapott észbe.
- Ha haza szeretnék érni reggelre, kellene... Szóval igen.
- Értem... örülök, hogy... beszéltünk.
- Igen, én is - mosolyodtam el halványan. - Most már... máshogy látok néhány dolgot.
- Tényleg?
- Úgy érzem, igen. De... amit mondtam, komolyan mondtam. Ne várj tőlem mást, mint eddig... Vagyis... Nem tudom. A személyes ellentéteinken túl még annyi minden van...
- Megértem. Én sem... nyitnék magam felé a helyedben. Nagyon örülök, hogy meghallgattál. De gondolom... megbocsájtani sosem fogsz...
Üresen néztem a szemeibe, miközben lehajoltam a földön lévő dolgaimért és a tűért, amit gyorsan az egyik zsebembe rejtettem.
- Mármint... Nekem rengeteget jelent, hogy most őszinték voltunk egymással, de... ez minden? - folytatta zavartan. Avokádó leszállt a barlang előtt. Itt volt az idő, hogy elinduljak.
- Trixi...?
Csak egy pillanatra álltam meg előtte. Hunyorogva keresgéltem a kezembe vett dolgok között, a kikerülő üvegcsét a fiú kezébe nyomtam.
- Gyógyfüves keverék. A nyakadon lévő sebet kenegesd még egy ideig, ha fáj, az normális. Ne érjen hozzá sós víz.
- Várj...
- Ha nem javul, talán nézesd meg egy falusi orvossal - soroltam tovább a feladatokat, ezzel kikerülve a válaszadást. Mindent bepakoltam a nyeregtáskába, felpattantam a sárkányom hátára.
- Feleslegesen reménykedek válaszban, igaz? - szólt utánam.
- Jó éjt, Rikó - mondtam még gyorsan, mielőtt felrepültünk. Avokádó ösztönösen a nyílt tenger felé vette volna az irányt, de húsz méter magasságban megállítottam. Ezúttal semmit sem bíztam a véletlenre. Láthatatlanul követtük Rikót egészen a táborig, utána pedig csatlakoztunk az elhaladó sárkányrajhoz.

"Nem számít, mi kerül az utamba,
Addig, amíg még van bennem élet,
Nem számít semmi, emlékezz:
Tudod, hogy mindig eljönnék érted."

Nem mondtam neki semmit. Nem tudtam, vagy nem akartam? Fogalmam sincs, talán mindkettő. Minél tovább maradtam vele, annál kilátástalanabbnak tűnt a helyzet. Azért, mert nem éreztem azt a taszítást, amit azelőtt, sem ellenszenvet... Minden, amit éreztem a bűntudat volt. Megint leléptem, ott hagytam...
Ez talán tényleg egy macska-egér játék. De a macska és az egér lassan kezd egyenlővé válni, többé nem kergetik egymást, csak csendesen elhaladnak a másik mellett. És én tudtam, hová vezethet ez az egész.
Harc mindig lesz, így ellentét is. Nem lehetünk hát mások, csak ellenségek. Akkor is, ha nem akarja, akkor is, ha nem akarom...
Csuklyás? Talán ő is mindig lesz, ha keres, meg is fog találni. Ha pedig így lesz... Más nem szenvedhet miattam.
Egyedül kell megvédenem magam. Még akkor is, ha már tudom, hogy nem kellene.

Megjegyzések

  1. Elején: *vinnyogás, csapkodás, fangörcsrohamok* IGEEEEEEEEEENNNNNNNNNNNNNN
    Közepén: *vinnyogás, fangörcsrohamok*
    Végén: ......................................................................................... *bííííííííííííííííp*
    Te... tetetetteteteteee...... te szemétláda.... te köcs- népművészeti agyagedény te.... TEETTETETETEETTETETEETETTETETETETETETETETTETEETTETETEETTETE.................................................!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!4 FÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! *remeg a keze hogy a nyakadat szoríthassa*
    Drágaságom. Most azonnal leteszed a formás kis popsidat a számítógép elé és ha a rohadt darázs a fejedre száll is elkezdesz gépelni, de mint a szél, mert ha nem, megkereslek és... a többit már elmondtam. És... még mindig egy kcsg (aliasnépművészetiagyagedény) vagy.
    (UI: TRIKÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓ *OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOO* *olvadozing, elhalálozing, de azért megöling téged*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hehehehehehehehehe... ^^"
      Szia Enci! Szép kis Enci! Okos Enci! NYUGI ENCI!!!!
      ÉNÉNÉNÉNÉNÉNÉNÉNÉNÉNÉNÉNÉNÉNÉN......................!!!!!!!!!!!! *egoizmus a köbön*
      Jó tanárom volt, cica ;)
      A DARÁZZSAL NEM SZÓRAKOZUNK! SEM A LELKI VILÁGOMMAL!
      A köcsögök szépek... igaz...?
      (UI: At least I managed XD <3)
      Köszi szépen, cica! <3

      Törlés

Megjegyzés küldése