83. rész - Pengetánc

EI: Sziasztok!
Valahogy mégiscsak sikerült elkészülnöm a téli szünet előtt. Mindenkinek kellemes olvasást kívánok, a fejezet rövidsége miatt pedig előre is elnézést kérek.
(UEI (utó-előirat? what the...): Kicsit átírtam az előző Kale részt, ha kíváncsiak vagytok rá, kukkantsatok be ide!)



~ Kale Történetei II. ~


A fegyver csak egy eszköz. Az igazi harcos a szívében rejti az erejét.

--------------

- Hé, ne csak simogass! Hát mit tanítottam neked?
Egy halk, mélyből jövő sóhajtás volt a válasz, mielőtt az idős férfi ellenfele ismét felemelte a fegyvert és elindult felé. A fiatal lány egy fából faragott, szekerceszerű valamivel próbálkozott, aminek se súlya, se rendes nyele nem volt. Nem csoda hát, hogy egy nyolcéves lány nem tudta irányítani a támadási lépésnek szánt mozdulatait.
- Azt, hogy két kézzel tartsam - válaszolta. Ráfogott a markolatra, egyet balra, egyet jobbra szökdelt, majd a falapot finoman a férfi oldalához nyomta, de épp csak annyira, hogy feltűnjön neki. 
- Szép csel, de - kivette a fegyvert a kezéből - egy fejszét nem így használunk. Próbáld újra!
Reca nagy levegőt vett, mielőtt megismételte a folyamatot. Nem tudta, miért reszketett. Talán azért, mert az apja a kert másik oldalán állva figyeli, mit csinál? Vagy mert nem szereti ezt a valamit, amit használnia kéne?
Két szökdeléssel később ismét oldalba bökte Kale-t, aki fejcsóválva a fiára nézett. Reca szintén.
- Nem tudom használni, papa - vallotta be.
- Ugyan, badarság! Mindent meg lehet tanulni, csak gyakorolnod kell.
- De...! - suttogta. Tekintete a fegyvereskosár felé irányult. Reca számára a kosár egy valóságos kincsesládát jelentett, amiben érdekesebbnél érdekesebb dolgok voltak - habár, nem igaziak. Ha senki sem figyelte, sokszor túrta fel Kale kardja után kutatva, de a küldetés valahogy mindig kudarcba fulladt. A kard nem volt sehol.
Mason, aki eddig csak távolról figyelte az eseményeket, most a lánya és az apja mellé lépett. Minden figyelem rá irányult, mintha a másik kettő egyszerűen érezte volna, hogy mondani fog valamit.
- Talán tartsunk egy kis szünetet - javasolta az apa. Reca kissé csalódottan nézett a férfira, majd otthagyta őket, eldobta a fegyvert és a ház tövébe ült. Mason követte a lányát a tekintetével, vigasztalóan rákacsintott, majd belefeledkezett valami furcsa témába Kale-lel, amit persze a gyerekek nem érthetnek.

Minden gyakorlás nélküli perc óráknak tűnt a lány számára. Egy szót sem hallott ki a felnőttek beszélgetéséből, nem tudta, ez jó vagy rossz dolog. Mindig azt mondták neki, hogy van a "felnőttek dolga" és a "gyerekek dolga". A felnőttek témái olyan idegenek voltak. Semmi izgalmas. Reca sokszor nem is értette, hogy tudnak ennyi mindent összebeszélni a semmiről.
- Nagypapa, mikor...?
- Mindjárt - vágta rá az idős férfi. Reca sóhajtott, motyogott valamit, de végül beletörődött a helyzetbe. Úgysem tehetett többet, az akadékoskodásnak pedig fegyvermegvonás volt az ára - azt pedig nagyon nem szerette volna. Figyelte az eget, a madarakat, amik ősz révén a hosszú vándorútjukra készültek.
Számára olyan kicsi volt a világ. Mindig kíváncsi volt arra, mi lehet a jól ismert falucskán kívül.
Érezte, hogy a nyakában lógó lánc meglazul, amikor érte nyúlt, a kezébe esett.
A medál az egyetlen emléke volt az apai nagymamájától (Kale feleségétől), akivel sosem találkozhatott, mert a születése előtt meghalt egy súlyos betegségben. Reca szinte sosem vette le a láncot.
Gyorsan visszakapcsolta a nyakába, majd felállt, leporolta magát és a fegyveres kosárhoz sétált. Kidobott belőle egy másik fafejszét, egy tőrt, egy kunai-t1, egyéb "haszontalan dolgokat", de sehol sem találta, amit keresett. Már alig látszott ki a dobozból, amikor egy diadalittas "Ez az!" felkiáltással kimászott belőle egy kard társaságában. Azonban a mosoly hamar lehervadt az arcáról - ez sem volt igazi. Nem tudta, miért rejtegetik előle az igazi fegyvereket, miért kell egyszerű faeszközöket használnia. Mintha egy felelőtlen kisgyerek volna, ez hallatlan, de hiszen ő már nyolc éves!
- Nagypapa!
- Mindjárt, mindjárt - válaszolta Kale hátra sem nézve. Reca kifújt egy hajtincset az arcából, visszaült a ház tövébe és nézegetni kezdte a szerzeményét. Véleménye szerint a kardutánzat csúnya volt, kidolgozatlan és értelmetlen. Nem lehetett használni semmire sem. Hogyan gyakoroljon valamivel, amit nem is lehet használni?
- Nagypapaaaa! - próbálkozott utoljára.
- A türelem rózsát terem!
- A virágok gagyik! - kommentelte Reca. Kale nevetve megrázta a fejét, elnézést kért a fiától, majd - a lány nem kis bánatára - elővett egy másik fafejszét a gyakorláshoz.
- Nagypapa, miért nem használunk igazi fegyvereket? - kíváncsiskodott.
- Miről beszélsz? Ezek nem igaziak? - mosolygott.
- Nem! Ezek nem jók semmire sem!
- Dehogynem jók! Ezekkel lehet igazán tanulni. Ha egyszer ügyesebb leszel, hozok neked jobbakat. Így jó lesz?
Reca két dolgon akadt fenn: ha ügyesebb lesz? Még nem elég ügyes? És hozni? De hiszen...
- Miért hoznál, nagypapa? Hiszen a padláson tartod a kardokat - billentette oldalra a fejét a legártatlanabb mosollyal, ami csak sikerült neki. Kale kimeresztette a szemét, Masonre nézett, majd vissza az unokára.
- És ezt te honnan tudod...?
- Nem zárod be az ajtót, nagypapa.
A két férfi ismét összenézett. Mason nevetésben tört ki.
- Háh! Az én lányom! Tud valamit a kölyök! - mondta elismerően, mire Reca kihúzta magát.
- De még mindig csak kölyök. Ne nyúlj azokhoz, veszélyes!
- Miért vagy vele ilyen szigorú? Gyakoroljon csak. Akkor fejlődik leginkább, ha egyedül csinálja - Mason vállba veregette a lányát. Reca elgondolkodott.
- Nem is vagytok dühösek? - próbálkozott be.
- Trixi, tudom, hogy érdekelnek a fegyverek, de nem engedhetem, hogy ilyen hamar elkezdj egyedül edzeni. Főleg nem éles pengékkel. Nagyon könnyen megvághatod magad, sőt, el sem bírnád őket.
- Ez nem igaz, nagypapa! Én igenis tudom használni azokat!
- Mutasd meg, mit tudsz egy fafegyverrel - állt ellen Kale.
- De... De mindig csak ugyanazt gyakoroljuk. Mindig azzal - mutatott a fűben heverő eszközre.
- Miért, nem tetszik?
- Talán ideje lenne kipróbálnia valami újat - szólt közbe Mason. Reca úgy érezte, az apja lesz a nap embere.
- Ezt hogy érted?
- Igazi fegyvert akar? Próbálja csak ki. Legalább nem szökik ki, nem tehet kárt magában. úgyis rájön, hogy neki ez még nem való.
- Mason, te most kinek az oldalán állsz? - ráncolta össze a homlokát az öreg. - Akárhány éves vagy, még mindig a sarokba állíthatlak!
Mason legyintett, kacsintott Recára, majd a ház irányába indult a fegyverekért. A lány nem tudta leplezni az izgatottságát, ám amikor észrevette Kale arckifejezését, kicsit behúzta a nyakát. Rossz fát tett a tűzre? Elrontott valamit? Haragszik rá? De hát... ő csak kíváncsi...
- Ne haragudj, nagypapa... - suttogta.
- Nem szoktál kiszökni kardozni, ugye? - kérdezte. Reca nagyot nyelt. Még sosem hazudott Kale-nek, és érezte, hogy nem ez lesz az a pillanat, amikor változtat rajta. Válaszadás helyett lesütötte a szemeit, a csizmája orrával arrébb lökött egy kavicsot.
- Miért nem szólsz, ha nem tetszik valami? Nem ez a megoldás, hisz ezt te is tudod.
- Tudom, nagypapa... De... Sosem engedsz kardozni...!
- Áh, szóval innen fúj a szél! A fejszével van bajod?
- És azzal, hogy fából van - tette hozzá Reca.
Pár perccel később Mason megérkezett egy másik kosárral. A lány egyből nekilátott volna a válogatásnak, de Kale visszafogta.
- Maradj. Választok neked egy jó kardot - mondta, majd Reca helyett ő indult a láda irányába.
Kardot? Nekem? Álmodom? - gondolkodott a lány. Eddig sosem engedték a kardok közelébe. A fák között voltak ugyan gyakorlóbábuk, de ezeket is maga fedezte fel, senki sem beszélt neki róluk. Mintha az egészet későbbre tartogatták volna.
Kale előhúzott egy rövid kardot. Megforgatta, feldobta és elkapta, de Reca bánatára vissza is tette. Néhány perccel később végre megállapodott egynél.
- Próbáld ki ezt - adta át a lánynak. A hirtelen súly lehúzta a kezeit, de végül sikerült megtartania.
- Ez... nehéz... - nyögte.
- Ugye! Ne hozzam vissza a fafe...
- Nem! Ez tökéletes! Nem kérem a fabigyót! - tiltakozott hevesen.
- Ugyan, megmoccantani sem tudod - cukkolta Mason. Reca összeszorította a fogait.
- De igen! - emelte fel sziszegve.
- De nem.
- De igen!
- De nem.
- Két gyerek... - sóhajtozta Kale. - Nos, mi legyen?
- Kipróbálhatom? - reménykedett a lány. Kale felsóhajtott.
- Jó, legyen. De ha azt mondom, vége, akkor vége, rendben?
- Értettem, nagypapa! - Reca tisztelgett, majd elhelyezkedett támadó állásban. Kale kezében fakard volt. Lassan kezdtek neki a harcnak, ami csupán a fegyverek összeérintéséből állt, de Reca lelkesen vitte be a csapásokat.
- Ez nem is olyan nehéz! - nevetett fel a lány. - Sőt, ez... ez jó, ez nagyon jó!
Kale mosolygott. Egy cseles mozdulattal megszerezte a lány fegyverét, majd a háta mögé rejtette. Reca csalódottan felhorkant, megpróbálta visszaszerezni a kardot, de a nagyapja minden mozdulat elől kihátrált.
- Nagypapa, add vissza! - kérlelte.
- Nem. Ennyi bőven elég volt mára.
- De...!
- Semmi de. Megegyeztünk valamiben!
A lány felsóhajtott. Még utoljára az apjára nézett, hátha most is az ő oldalára áll, de ő sem tett semmit. Most vissza kell csöppennie a kard nélküli sivár életbe. Alig érhetett a markolathoz, máris elvették tőle!
- Papa, máskor is gyakorolhatunk kardokkal?
- Szeretnél? - kérdezte az öreg.
- Igen... Szabad?
- Ejj, még egy kardmániás a családban - horkant fel Mason. - Senki sem értékeli itt a szekercéket?
Reca kész volt rá, hogy komoly elvi vitát folytasson az apjával, de Kale rövidre zárta az el sem kezdődött beszélgetést, és a lány vállára tette a kezét.
- De csak fokozatosan, rendben? - tartotta ki a kisujját. Reca habozás nélkül összekulcsolta a sajátjával.
- Rendben.

Pakolni kezdtek. Egy-egy találkozásnál a lány nyelvet öltött az apjára, majd elfutott előre a fegyvereskosár mögé. Kale kis idő után akarva-akaratlanul ismét megszakította a játékot.
- Nekem lassan indulnom kell. Legyetek jók! Aztán semmi csínytevés, kisasszony! - csókolta homlokon az unokát, majd kicsivel később már a kerítésnél is volt. Kale az oldaltáskába nyúlt, keresgélni kezdett benne, de mielőtt megtalálhatta volna a Leprától kapott levelet, valaki meghúzta a kabátját.
- Hová sietsz így, nagypapa? - nem volt nehéz kitalálni, ki szökött utána. A lánynak szemet szúrt a hirtelen indulás, ami egyáltalán nem vallt a nagyapjára, csak, ha valami nagyon nem volt rendben.
- Oh... - hirtelen nem is tudta, mit mondjon. - Tudod, várnak rám valahol.
- Hol, nagypapa?
A kis kíváncsi - gondolta magában. Most aztán nem menekülök!
- Hát jó. Elmondom, de meg kell ígérned, hogy senkinek sem árulod el. Megígéred?
- Meg - válaszolta.
- Rendben. Egy árva kisfiút látogatok, vele is szoktam gyakorolni, mint veled.
- Tényleg? - pislogta Reca. - Ő is az unokád?
- Mi? Dehogy is! - nevetett fel az öreg. - Csak... beszélgetek vele néha. Tudod, nagyon magányos, nincsen túl sok barátja.
- Nekem sincsenek barátaim... - suttogta a lány. Kale elgondolkodott.
- Egyszer elvihetlek hozzá, ha gondolod. Biztosan kedvelnétek egymást.
Reca szemei háromszorosukra tágultak.
- De nagypapa! Fúj! Hiszen ő egy fiú!
- Kíváncsi vagyok, ugyanerre a kérdésre mit mondanál tíz év múlva - jegyezte meg. - Attól, hogy fiú, még lehet kedves!
- Szeret kardozni...?
- Nem, azt hiszem, nem szeret.
- Akkor nem akarok találkozni vele - tette karba a kezeit.
- Gondoltam, Trixi. Pedig nem fájna, hidd el.
Reca elhúzta a száját. Eszébe jutott valami, a nyakához kapott.
- Mondd, nagypapa, ő tényleg olyan magányos?
- Igen.
- És sokszor érzi magát egyedül?
- Sajnos igen.
- Amikor én érzem magam egyedül, mindig ezt nézegetem - húzta elő a medált. - Engem jobb kedvre derít.
Hamar megtalálta a kapcsolót, leoldotta a láncot, és Kale tenyerébe helyezte.
- Hátha őt is jobb kedvre deríti.
A férfi nem tudta, mit is mondjon. Egy örökséget, egy emléket helyeztek ismét a kezébe, ami a lányhoz tartozott, de másrészt... kedves gesztus volt. Reca egy büszke kis pávaként viselkedett, de hatalmas szíve volt.
Kale eltette a láncot.
- Megmondhatom neki, hogy tőled van?
- Igen, de nem akarok találkozni vele - jelentette ki a lány, majd megölelte Kale-t és visszafutott a házba. Míg a férfi esze a hosszú úton járt, Reca már megint csak a fegyvereken tudott gondolkodni. Bábukkal harcolni, fejlődni, mindig csak fejlődni...

*    *    *

A lány átpördült a sziklán, kirántotta kardját és nekirontott a bábunak. Először a vállába szúrta a pengét, majd megfordult körülötte és keresztülszelte a hasát. A szalmazsák lassan kezdte megadni magát a támadásoknak, de Trixi nem állt meg ennyinél. Rúgott, ismét pördült egyet és a következő mozdulattal elnyeste a bábu fejét a nyakától. Vérként szalma hullott a fűbe, a fej leesett, a lány lihegett. Ezt sokan egy jó körnek mondták volna, de ő... ő túl makacs volt ehhez.
- Újra!
Lépett a következő bábuhoz. Olyan volt, mint egy táncos: kecsesen mozgott, könnyeden, mégis görcsösen koncentrált. Embereket képzelt a bábuk helyére. Olyan embereket, akik fejének pont úgy kellett volna a földre hullania, mint a szalmazsákénak. Embereket, akiket ő sosem bántana. Embereket, akik mindig megússzák és mindig jobbak nála...
A második bábu darabokban hullott a talajra. Trixi lihegve állt meg az utolsó, a harmadik, a legnagyobb előtt. Az első volt Drago. A második Ryker. A harmadik...
A harmadik volt a Csuklyás.
És Trixi nem tudott megmozdulni.
Állt a kifeszített szalmazsák előtt, és nem mozdult. Mintha attól félt volna, hogy a bábu hirtelen testet ölt, mint a távoli sziget az éjféli messzeségben, és ő fél és rohan és egyedül van a sötétben, mert nem jön senki... Vagy épp valaki másnak mutatja meg az arcát a szalmazsák. Valakinek, aki vele együtt és érte fél, aki szintúgy veszélyben van, csak éppen miatta.
Trixi nem a bábutól félt. Nem is a sötétségtől. Hanem attól, aki benne rejtőzik, majd egyszer csak felfedi magát és kísért. Attól a szörnyetegtől, aki ártatlanok életét sem kíméli, akinek ő kell, mégis más erébe juttat mérget. A tőrtől, a csuklyától, a tekintettől. Vagy sokkal inkább attól, hogy hozzá hasonlóan ő is mindhárommal rendelkezik.
És még valamitől: az érzéseitől. A gyengeségtől, ami akkor kerítette hatalmába, amikor rájött, hogy még tud érezni. Milyen veszélyes is. Egy magányos harcosnak az életén kívül nincs mit veszítenie. Úgy érezte, neki már volt.

Trixi eldobta a kardot és térdre rogyott. Lihegett. Egyszerre nézett messzire és sehova, egyszerre gondolta, hogy a harmadik bábu fejét is le kéne csapnia, és, hogy minél messzebbre kellene kerülnie tőle. A gond csak az, hogy képtelen volt jó döntést hozni. Már nem tudott. Ha most meghúzza magát, talán kikerülhet a bajból, talán megússza. De ha ő tovább is tud lépni, az az őrült más életét még pokollá teheti, azt pedig nem hagyhatja. Senki sem élhet nagyobb pokolban, mint ő. 
Oly sok volt a kérdés, oly kevés a válasz. Ott volt a tegnap éjszaka, amikor ismét megtanult érezni és félni... és hazudni is. 
Még ott van egy bábu - emlékeztette magát. Felkelt, leporolta magát, a kezébe vette a kardot... és megint megállt. Farkasszemet nézett az arctalan zsákkal, majd nagy levegőt vett, lehunyta a szemét és mozdult...
Mozdult volna...
Valaki közeledett pontosan mögötte. Már látta az árnyékot, azt is, hogy a figura felemeli a kezét és a vállához közelíti, de azt is látta, mit fog lépni. Kihátrál, megfordul, belevágja a kardját aztán elrohan, vissza sem néz, csak magára zárja az ajtót és végigvirrasztja az éjszakát. Azonban a terv dugába dőlt, amikor hátranézett. 
- Gunnar! - Trixi hátrahőkölt, a szívéhez kapott. - Gunnar, te jó ég! Tudod, mennyire megijesztettél?
A szőke fiú bűnbánóan behúzta a nyakát.
- Ne haragudj, igazán nem akartalak megzavarni... sem megijeszteni. Jól vagy?
- Igen... öhm... igen. Azt hiszem, igen.
A bábura nézett. Mintha gonoszul vigyorgott volna, hogy most sem tudta legyőzni őt.
- Hogy találtál ide? - kérdezte a halászfiút.
- Csak sétálgattam errefelé, aztán megláttalak. Megzavartam az edzésed? - bökött a két lefejezett szalmazsák irányába.
- Oh... Nem, épp ellenkezőleg. Már végeztem - füllentette. Gunnar halvány mosolyra húzta ajkait, de hátrébb lépett.
- Ha szeretnéd, elmehetek.
- Nem, igazán nem szükséges! Mint mondtam, már végeztem. Tényleg - kockáztatott meg egy biztató mosolyt, amit Gunnar viszonzott. A szőke egy kis ideig csendben volt, viharszürke tekintetével gondosan végigmérte a lányt tetőtől talpig, majd amikor észrevette, hogy nem viselkedik túl illendően, lesütötte a szemeit. Szerencséjére Trixi nem vette rossz néven. Sőt, nem is figyelt igazán. Arra gondolt, mennyire megrémült a lépések zajától, hogy ezek után mennyire nehéz lesz egyedül...
- Te... szoktál edzeni? - kérdezte Gunnar. Trixi felkapta a fejét, ajkait elhagyta egy "Hm?" kérdés.
- Csak azt kérdeztem, szoktál-e edzeni - ismételte meg Gunnar udvariasan, látva, hogy a lány valahol egészen máshol jár.
- Ja... Igen, szoktam. Néha kijövök ide gyakorolni - mutatott körbe az erdei tisztáson. A bábukon kívül céltáblák, fegyveresládák és üres zsákok is voltak körülöttük. - Bár én csak örököltem a helyet, egy barátom, Astrid alakította ki - tette hozzá.
- Áh, értem - bólogatott.
- És... hogyhogy erre jártál? Elfogyott a munka a kikötőben? - terelte a témát Trixi. Közben gondosan letisztogatta a kardpengéjét, majd a tokjába csúsztatta.
- Igen. Szerettem volna utoljára körbejárni a szigetet.
- Utoljára...?
- Nemsoká kihajózunk, Trixi - mondta Gunnar. A lány kicsit csalódottan kezdett bólogatni.
- Ó... és mikor?
- Kicsit több, mint egy óra múlva.
- És mikor jössz vissza?
- Nem tudom, visszajövök-e - vallotta be a szőke. Trixi elhúzta a száját.
- Arra gondoltam, ha már így összefutottunk... Nem lenne kedved kicsit körbevezetni a szigeten? Keveset láttam belőle, igazán csalogatónak tűnik.
A lány szemei felcsillantak.
- Csalogatóbb, mint hiszed. Már, ha az enyhén telt, vérszomjas vikingeket leszámítjuk...
Gunnar felnevetett.
- Akkor... Esetleg megkérhetlek rá, hogy mutasd meg a kedvenc helyeidet? Persze csak, ha nem bánod.
A lány utoljára nézett vissza a bábura. Most semlegesnek tűnt, se nem nyugodtnak, se nem vészjóslónak. Felsóhajtott, ismét Gunnarre nézett. Elmosolyodott.
- Persze, szívesen körbevezetlek.
- Nos, ez esetben talán elhúzhatom azt az indulást.
Trixi vigyorgott. Mintha a félelem, amit néhány perce érzett, teljesen elillant volna, a helyét pedig átvette volna valami sokkal kellemesebb érzés. Több pillantást nem vetett a Csuklyásra. Még nem volt elég erős ahhoz, hogy megmérkőzzön vele. Ahhoz még fejlődnie kell. Fejlődni, mindig csak fejlődni...

--------------


1kunai: körülbelül 40 centiméternyi pengével rendelkező tőrféleség, ami hasonlít a ninják küzdőfegyveréhez.

Megjegyzések

  1. AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHH.......................................
    Trixi, megölsz, komolyan... Kicsi Trixi egy igazi kis páva, komolyan, én már a hajamat befontam volna mellette XD
    És AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHHWWWWWWWWWWWWWWWWWWWWWWWWWWWWWWWWW MÉG MINDIG K**** ROMIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII............ *meghal*
    És Gunnar.... aaaaaahhhhhh... szerinted kiengeszteled Kledet a viharszürkével? De aaaaaahhhhhhhhhhhhhhhhhhhh IMÁDOM!!!!!!!!!
    ÚJ RÉSZT AKAROK, MÉGHOZZÁ AZONNAL ÉS GUNNART ÉS TRIKÓT ÉS MINDENT ÉS SIESS VAGY MEGKERESLEK!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
    UI: HOL. VAN. ETHANÉSRIKÓÉSOBI?????????????

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. ♥♥♥
      Mondom én, hogy a kölyök tud valamit!
      MI VOLT EBBEN NEKED ROMI? MONDTAM, HOGY CSAK TE ÉRTETTED FÉLRE!!!
      Lehet, hogy nem engesztelem ki, de majd később... *kézdörzsölés*
      HA TRIKÓT AKARSZ, VEGYÉL FEL EGYET!!! (<3333)
      UI: A HAJÓN, KÖSZÖNIK, MEGVANNAK!!!!

      Törlés

Megjegyzés küldése