84. rész - Fekete láng /1

EI: Sziasztok!
Hálás köszönetet szeretnék mondani a 20 000+ oldalmegtekintésért, nagyon köszönöm a támogatásotokat! ❤
A dátumot meghazudtolva ez a rész maximum akkor lesz romantikus, ha van veletek valaki, de ettől függetlenül boldog Valentin napot kívánok mindenkinek, aki ünnepli.
Kellemes olvasást! :)

-----------------

Gunnar kellemes társaságnak tűnt. Érdekes történetei voltak a tengeri útjairól, emellett sok mindenhez értett - de legalábbis igen művelt volt. Mit ne mondjak, ez északi népeknél igazi ritkaságnak számított. Természetesen sok témánk volt, teljesen belefeledkeztünk a beszélgetésbe, észre sem vettem, hogy már a Főtérnél sétálgatunk.
Nem volt viking. Ez a modoráról és a viselkedéséről is látszott: az egója nem nyúlt fel az égig, közel sem volt bunkó vagy tolakodó, mint ahogyan egy egyszerű északit el lehet képzelni. Legalábbis, ha Takonypócot tekintjük a viking férfi példájának, akkor Gunnar egészen törvényen kívülinek számíthatott.
Tudom, tudom, szörnyű hasonlataim vannak. Kérlek, vedd figyelembe, hogy nem szoktam fiúkkal beszélgetni. Sétálgatni meg főleg nem...

- És ezután mi történt? - kíváncsiskodtam tovább.
- Hát... túléltük. Röviden múlott, de túléltük.
- Szerencsére - helyeseltem. - Ez az egyik oka, hogy nem szállok hajóra.
- Bátorkodom megjegyezni, hogy egy hajó még nem próbált megölni, míg egy sárkány...
- Jó, van benne valami. De figyelj csak: hét sárkánnyal élek együtt! Nem az legrosszabb, amit egy sárkány elkövethet ellened.
- Hanem? - kérdezte. Közben elhaladtunk pár falusi mellett, Gunnar mindenkinek illedelmesen köszönt. A képzeletbeli "pozitívumok" listára felírtam az udvariasságot is. A "negatív" oldal egyelőre üres maradt.
- Megtépik a hajadat. Ellopják az ételed. Kigáncsolnak. Leöntenek egy vödör vízzel - számolgattam az ujjaimon. - Ezeket mind a sajátjaim csinálták.
- Már megint a gyerekeid?
- Hé! - nevettem rá. - Mondtam már, hogy nem az én gyerekeim! Minek nézel te, öregasszonynak?
- Már tisztáztuk, hogy tizenhat vagy - emlékeztetett Gunnar. - De egyébként is... régen a lányok tizennégy évesen férjhez mentek. Simán lehetne már gyereked.
- Hidd el, nem lenne.
- Dehogynem.
- Gunnar, én nem tervezek férjhez menni - közöltem. Természetesen ez meglepte Gunnart, hiszen nem pont ugyanolyan nevelést kaptunk, persze, hogy máshogy állt a házassághoz. Otthon talán csak a hátam mögött súgnának össze, hogy szingli vagyok, míg itt talán kényszerítenének is arra, hogy férjhez menjek. Bár, jobban belegondolva, nem vagyok a sziget teljes jogú tagja. Inkább csak félig-meddig.
- Valóban, Trixi?
- Teljesen komolyan beszélek - vontam vállat. - Magányos farkas vagyok.
- Kicsi vagy te még ahhoz, hogy ilyeneket mondj.
Ami igaz, az igaz. Hozzá képest a magasságom tényleg eltörpült. Nem találkoztam még olyan magas sráccal, mint Gunnar. Én közel voltam a száznyolcvanhoz (onnan hová feljebb?), de ő több, mint fél fejjel túlnőtt rajtam. Meg sem próbáltam megbecsülni, mennyi lehet az a háromnegyed fej.
- Nem vagyok kicsi! Engem még sosem hívtak kicsinek!
- Épp itt az ideje, hogy valaki elkezdje - vigyorogta. Megforgattam a szemeimet, lelkileg kezdtem felkészülni rá, hogy a magasságomon fog szórakozni. Bezzeg, ha bemutatnám neki Dorcit, simán elnézne felette.
- Tudod... általában megütöm azt, aki pimasz velem. Ne vedd fenyegetésnek, csak megjegyeztem.
- Oh... Nem gondoltam volna, hogy ilyen veszélyes teremtéssel van dolgom.
- Ugye ugye?
Nevettünk. Kisvártatva felvetettem az ötletet, hogy akár bele is kezdhetnék Berk festői szépségének ecsetelésébe (mire nem jó az irónia).
- Én kész vagyok - válaszolta. Összemosolyogtunk, kicsit lassítottunk a tempónkon. Meg kellett hagynom, szimpatikus srác volt. Nem tudtam megmagyarázni miért, egyszerűen csak... Az ember általában megérzi, ki méltó a jóindulatára. Szörnyen keveset tudtam róla, de ahhoz épp eleget, hogy kezdjem megkedvelni. Márpedig én igazán nehezen ismerkedek idegenekkel.
Elhagytuk a Főteret, valahol a falu keleti részén lehettünk. Errefelé már nem volt túl sok minden, ami tetszhetett volna neki, de Gunnar érdeklődve csodálta a házakat díszítő sárkányfaragványokat. A hajóorrokhoz hasonlította őket, amikre általában egy nőt faragtak, mint egy védelmező szentet. Tetszett a párhuzam. A sárkányok a mi védelmezőink.
Aztán egy másik úton elindultunk visszafelé. Észrevettem, hogy a Nagyterem vonzza a tekintetét, úgyhogy felsétáltunk a kőlépcsőkön, elhagytuk Hablatyék házát, majd megálltunk az ajtók előtt. Igyekeztem nem röhögni, amikor Gunnar megpróbálta megkeresni a hegyorom tetejét.
- Eltakarják a felhők - szóltam közbe mosolyogva.
- Oh, vagy úgy... Ezt sok munkába telt így kialakítani?
- Nem tudom. Azt hiszem, már így állt, amikor a falusiak ideköltöztek, annak idén négyszáz éve. Egyébként a tetején - böktem felfelé - lakik a falú gyógyítója. Nagyjából ő az az idős hétsárkányos néni, akinek engem képzelsz.
- És pont olyan kicsi, mint te?
- Nem. Kisebb. Kíváncsi vagyok, eléri-e a bokádat.
- Oh... Azt hiszem, észre sem venném, ha elmenne mellettem - gondolkodott el. - Bár, a te esetedben sem mindig.
- Valóban, Gunnar? Akkor majd teszek róla, hogy észrevegyél.
- Be szabad menni oda? A Nagyterembe...
- Persze, ha szeretnél. Most biztosan nincs tanácskozás.
Beléptem, a szőke fiú pedig követett. A Nagyteremnek megvolt a sajátos hangulata a középen meggyújtott máglyával, a beszélgető vikingekkel és az ebédlővel, ahová annyi emlék kötötte a csapatot. Emlékszem, hogy ültünk itt nagy viharok idején, amikor a hajók is visszafordultak. Tartottunk ivóversenyt, fogadásokat kötöttünk - melyeknek néha furcsa vége lett... -, ez pedig még mindig nem az a teljes kép, amit egy itt felnőtt viking tizenéves mondana. Nem tudom, egyszerűen csak szerettem ezt a helyet.
- Hű... - Gunnar körbefordult párszor a tengelye körül, amíg mindent alaposan szemügyre vett. Úgy láttam, nagyon idegen neki a környezet, ide még biztosan nem engedték be. Elvégre egy halász, nem itt él, csak egy kis időre jött ide hozzánk. Azért remélhetőleg nem ma látom utoljára...
- Tetszik? - kérdeztem reménykedve.
- Igen, nagyon szép. Ne haragudj, de még sosem láttam ilyet...
Ezen megint csak mosolyogni tudtam.
- A faludban nem volt Nagyterem?
- De, igen, csak jóval kisebb ennél. Meg nem volt ilyen szép. Biztosan gazdag törzs lehettek.
- Oh... Nézd, a törzsfő fia a legjobb barátom, de nem tudok sokat a sziget bevételeiről. Nem igazán ezt a témát feszegetjük, ha együtt vagyunk.
- Ez teljesen érthető, persze. Én... nem pont egy ilyen törzsbe születtem, szóval... van mihez viszonyítanom... És sokszor jársz ide a barátaiddal? Biztosan. Én sokszor járnék.
- Nem, ami azt illeti... nem igazán. Nem vagyok bezárkózós típus, meg ők sem, így aztán sárkányháton töltjük az időt. Bár, ami azt illeti... én nem vagyok mindig velük.
- Ezt hogy érted? - kérdezte homlokot ráncolva.
- Ehm... - kicsit zavarba jöttem. - Mondjuk úgy, másfelé visz az élet. A házam gyakorlatilag jelképes.
Suli, a jéghegy, a sárkányvadászok... - gondoltam végig. Túl kevés időt töltöttem Hibbanton. Ez nyilván meglátszódott a bandával ápolt kapcsolatomon is, bár igyekeztem erről kevés tudomást venni. Ha mégis, az lebegett a szemeim előtt, hogy jót cselekszem. Tanulok, hogy magam is boldoguljak, igyekszem megvédeni és jobban megismerni a sárkányokat. Rossz dolgok ezek?
- Értem. Nem feszegetem.
- Köszönöm.
Pozitív lista: okos, jó beszédpartner, udvarias, megértő.
- Eddig én beszéltem, most mesélj magadról te valamit - ajánlottam fel a lehetőséget. A fiú belement, szereztünk magunknak egy-egy bögre meleg italt, majd kerestünk magunknak egy szabad asztalt.
- Mire vagy kíváncsi?
- Nem ismerlek még eléggé ahhoz, hogy jó kérdést tegyek fel, úgyhogy... Nem tudom. Valamit, amit szívesen megosztanál magadról.
- Hát jó... - tartott egy kis szünetet, elgondolkodott. - Tulajdonképpen nem jut eszembe semmi érdekes sem. Kiskoromtól kezdve apámmal jártam a szigetvilágot, nem túl különös az életem.
- Akkor biztosan sokat láttál belőle - kortyoltam az italba.
- Mondhatjuk úgy is. Szóval... kereskedők vagyunk. Nem mondanám, hogy sokat hoz, de több a semminél - mondta. Kicsit úgy éreztem, mintha szégyellné.
- Nagyon sokat adnék, hogy bejárhassam az egész szigetvilágot, Gunnar. Szerencsés vagy, hogy te megteheted.
- Van hét sárkányod. Az övedre akasztod az erszényed, összepakolsz pár ruhát, aztán indulhatsz is. Mi akadályoz meg?
- Az időhiány. Semmibe sem tudok annyi energiát fektetni, amennyit akarok. Azt hiszem, nemsoká még ennyi időm sem lesz.
A Csuklyásra gondoltam, meg a ma esti találkozómra Willow-val és Nadiával a szigeten, aminek nem tudom megjegyezni a nevét.
- Nem is kérdeztem, merre haladtok innen? Mikor tértek vissza?
- Ha jól emlékszem, északkelet felé megyünk. Szerintem legkésőbb pár nap, és újra itt leszünk.
- Várjunk... ha ilyen kevés időre hajóztok ki, akkor miért volt olyan sietős az idegenvezetés?
Gunnar kajánul elvigyorodott.
- Hát, valahogy el kellett hívnom téged arra a sétára...
Próbáltam visszafogni magam, de nem tudtam megállni a kínos nevetést, majd a fejem diszkrét asztalba verését. Még egy ilyen szerencsétlent!
- Ne már, ennyire rosszul jött ki?
Megköszörültem a torkomat, visszaemelkedtem, és kisöpörtem a hajamat az arcomból.
- Nos, miből gondoltad, hogy csak úgy nem sétáltam volna veled?
- Meg ne sértődj, de nem tűnsz egy megközelíthető személynek.
- Ez így igaz.
Gunnar megvakarta a tarkóját.
- Most aztán meglehet rólam a véleményed...
- Meg is van - helyeseltem.  
- Kompenzálhatom valahogy ezt a kis akciót? - próbálkozott be.
- Tálcán kínálom a lehetőséget - felálltam, kihajtottam a térképemet, és kicsit előre hajoltam. - Északkeletre mentek, ugye? Erre a helyre kellene eljutnom ma éjfélig.
Végigfuttattam az ujjamat a régi, dohos papíron, majd megállapodtam egy aprócska foltnál. Gunnar szemügyre vette az útvonalat.
- A hajógyártó szigetére? - kérdezte. Bólintottam. - Az lesz a következő állomásunk. Néhány órára biztosan megállunk ott. Egyébként szépen rajzolsz.
- Igen, oda. Remek, én biztosan nem maradnék ki olyan sokáig. És nem én rajzoltam, hanem egy barátom, akitől lenyúltam.
- Oh... akkor a barátod szépen rajzol - javította ki magát. - Szabad megtudnom, milyen okból kell arra a szigetre menned?
- Nem. Ha emlékszel, épp helyre kell hoznod valamit.
- Ó, hogy is feledhetném! - a fiú szintén felállt, kézbe fogta a két üres korsót. - Ha éjfélre oda akarsz érni, akkor rövidesen vitorlát kell bontanunk. Feltételezem, nem akarod elhozni a sárkányodat a gyerekeidtől.
- Még mindig nem a gyerekeim, és pontosan így van. Számíthatok a segítségedre?
- Természetesen. Mikor indulunk?
- Adj húsz percet. Még át kell öltöznöm.

~ * ~

A szokásos öltözékemet vettem fel: sötétkék bőrpáncélt, ugyanilyen színű nadrágot, a fekete csizmámat és az elmaradhatatlant, a köpenyt. Elől összefűztem a hátközépig érő anyagot, felpróbáltam a csuklyát is. Nem mintha először lenne rajtam ilyesmi, de a köpeny még újdonság volt. Legalább eltakarta a hajam, és megnehezítette a beazonosításomat.
Nem vittem magammal sok mindent. Az övemre akasztottam egy kis pénzes erszényt, a köpeny alá dugtam néhány tőrt szükség esetére, eltettem a kardomat. Minden más apróság a vállas táskámba került.
Az idő nagyjából fél három körül járhatott, amikor kiléptem a faházból. A kevésbé forgalmas úton közelítettem meg a kikötőt, hogy ne gyanakodjon senki. Végig azon gondolkodtam, mire is számítsak. Willow sosem kötött mindent az orromra, most is csak annyit osztott meg velem, amennyit feltétlenül muszáj volt: Johann jelenteni szeretne nekünk valamit - természetesen egy kocsmában, mert miért is ne -, de ez egyébként szupertitkos, és "ő sem tud semmit". Szóval fogalmam sincs, mi vár majd a szigeten. Egyáltalán hogy találok majd oda?
A gondolatmenet végére megpillantottam a kereskedőhajót. Nem volt túl nagy, mindössze pár ember elszállásolásához lehetett elég. Bár, amennyit én konyítok a hajókhoz, még olajszállító is lehetne.
Gunnar a tengert figyelte a rakodósáv végén. Halkan odasétáltam hozzá, igyekeztem úgy megszólítani, hogy ne ijesszem meg.
- Kész vagyok. 
- Remek, akkor indu... - megfordult, megütközött az öltözetemen. Annyira tudtam, hogy ez lesz. - Hű... Te tényleg átöltöztél...
- Helyes, induljunk.
- Hát jó.
Megállapítottam, hogy a fedélzeten mindössze három fiatal férfi volt. Az egyikük Gunnarhöz hasonlóan szőke volt, a másikuk rövid, barna hajú, a harmadikról viszont hirtelenjében csak annyit tudtam megállítani, hogy kevesebb rajta a ruha, mint ahogyan az illendő. 
Gunnar eloldozta a köteleket, majd felugrott mellénk. Megköszörültem a torkomat. A fiú egyből kiszúrta, miben találtam kivetnivalót, ám helyette az egyik társa szólalt meg.
- Nem mondtad, hogy csajokat is hozol, haver. 
- Nem, valóban nem mondtam - forgatta meg a szemeit Gunnar. - Kezdjétek el az evezést, aztán váltunk.
- És a csajod is dolgozni fog, vagy ő csak egy potyautas?
- Ugyan, kérlek - horkantam fel. - Szívesen mondanám, hogy hármótok munkáját is meg tudom csinálni, de ilyen modortalan viselkedés után szóba sem kellene állnom veletek. A 'csaj' megszólítás helyett elvárom a 'kisasszonyt', valamint az igényes beszédet. Az a fiatalember pedig lesz szíves felöltözni, elvégre hidegebbre tartunk. A nevem egyébként Trixi, és én is üdvözöllek titeket.
Ezt olyan hangsúllyal daráltam le, hogy a három fiú egyből elhallgatott. Elértem a hatást, elvégre a póló a helyére került, kicsit pedig magukba is szálltak.
- Itt vagytok még? Menjetek evezni! - adta meg a kegyelemdöfést Gunnar. Bólogattak, majd némán elsétáltak a helyükre. Ciki, valakiket beégettek...
- Azt hittem, nem lehetsz szimpatikusabb.
- Hisz csak két napja ismerjük egymást - mosolyogtam. - Semmit sem tudsz még rólam.
- Akkor azt hiszem, van mit felfedeznem. Őszintén szólva, leginkább ez a ruha érdekelne.
- Tudtam, hogy rá fogsz kérdezni. Ennek a ruhának történelme van, sokáig tartana elmesélni.
- Nagyjából kilenc órát fogunk együtt eltölteni, mindenre van időnk - vont vállat. A hajó lassan elhagyta a kikötőt, Hibbant kezdett elveszni a horizonton.
- Azt reméltem, lesz néhány... érdekesebb témánk ennél.
- Ez esetben mesélj a terveidről, kérlek!

~ * ~

Már régen éjszaka volt. Úgy gondoltam, lehet hátra még pár óra addig, amíg elérjük az úti célt, ám ekkor Gunnar felvilágosított, hogy a Hold járása alapján már közel tizenegy lehet. Tehát kevesebb, mint egy órám maradt.
A hosszú út alatt a fiúk megtanítottak evezni. Egészen megtetszett a dolog, de nem hagytak sokáig dolgozni, mondván "ez férfimunka". Emellett ismerkedtünk Gunnarrel, rajzolgattam a térképen és párszor újraolvastam néhány feljegyzést. Az idő hamarabb elrepült, mint gondoltam. 
A hajóorrnál álltam. A léptek alapján Gunnar befejezte a saját evezési időszakát.
- Elfelejtettem megkérdezni valamit - fordultam szembe vele. - Kifizessem most, vagy ráér, ha visszafelé jövünk?
- Tessék? Mégis mit szeretnél kifizetni? - vont fel egy szemöldököt meglepésében.
- Hát az utat. Nem képzelted, hogy ennyire kihasználnálak, ugye? - belenyúltam az erszényembe, számolni kezdtem az aranytallérokat. - Mennyivel tartozom?
- Ezt nagyon gyorsan felejtsd el. Szívességet tettem, ez minden. Egyébként is erre tartottunk. 
- Gunnar, ragaszkodom hozzá.
- Ne hozz zavarba, és tedd el azt. Nem jössz semmivel. 
Sóhajtva visszaeresztettem a pénzeket a bőrtasakba. Magamat ismerve még biztosan felhozom ezt párszor, de nem szerettem volna megsérteni Gunnart.
- Nem is kérdezel semmit? Nem vagyok neked... gyanús? Ilyesmi?
- Bizonyára mindenre megvan az okod.
Szokatlan csend lett. Nem szerettem volna rossz benyomást tenni rá, de együtt kellett élnem a tudattal, hogy aki megismer valamennyit a titkaimból, az távolodni kezd tőlem. Az lesz a vége, hogy elveszítek mindenkit.

Valamivel később megpillantottam egy fénypontot előttünk. Elértük a szigetet. 
A kikötőben két férfi állt, úgy gondoltam, ők azok, akik a hajó szállítmányára várnak. Gunnar ledobta a kötelet, az egyik pasas megmarkolta és kifeszítette a cölöpre. A fiú után másodikként szálltam le. Lehet, hogy nem kellett volna megszakítanom a 'nem szállok hajóra' álláspontomat, mert egy ideig nem tudtam megállni a lábamon. Szerencsére ezen senki sem botránkozott meg.

- Akkor azt hiszem, itt találkozunk - mondta Gunnar.
- Rendben. Köszönök mindent.
Indulás előtt kértem egy gyors útbaigazítást az egyik férfitól, majd felcsaptam a csuklyámat és elhagytam a kikötőt.
Ismét nem egy viking város. Kikövezett út fáklyavilágítással, magas kőházak; ilyeneket egy délebbi szigeten keresve sem találni. Hangulatosnak találtam a kisvárost, de ez csak addig tartott, amíg el nem értem a piactérig. Emlékeztem rá, hogy meg kell kerülnöm az árusbódékat, hogy a keskeny kis utcára jussak, ami elvisz a fogadóig.
A piactér még mindig tele volt élettel. Árusok, különféle haszonállatok járkáltak fel-alá, a bódék tele voltak étellel, ékszerekkel, de felfigyeltem egy kis fegyveres standra is. Ha Willow nem szedné le a fejemet mindenért, talán még meg is álltam volna körülnézni.


A járókelők furcsa szemekkel néztek rám. Ezt betudtam annak, hogy nem ismernek. Errefelé a köpeny már egészen szokványos viselet volt azok számára, akik észrevétlenül szerettek volna maradni, bár gyakorlatilag szinte mindenki próbált elvegyülni. Ez nem egy viking falu. Itt az embereknek vannak titkaik egymás előtt.
A szűk utcán már gyorsabban haladtam. Az emelkedőn lépcső vezetett fel, majd ismét egy hosszabb útszakasz következett, míg végül észrevettem a kocsmát. A cégér alapján biztosan jó helyen jártam. Vettem egy nagy levegőt, majd betoltam az ajtót.
Benn tipikus kocsmai hangulat uralkodott: a sarokban zenészek játszottak, minden asztaltól ordítás hallatszott, a levegőt pedig betöltötte a a borszag. Elfintorodtam. A legjobb helyet választottuk a találkozóhoz.
Nadia fejpántjáról hamar felismertem a mi asztalunkat. Félúton ők is észrevettek engem, Johann a szabadon hagyott szék fölé bökött, amit el is foglaltam.
- Jó estét - biccentettem oda mindenkinek. Johann és Nadia hasonlóan üdvözöltek.
- Késtél!
- Nem lehetett több öt percnél. Egyébként én is örülök, hogy látlak, Willow.
- Szintúgy - mosolygott. - Kezdtük azt hinni, hogy közbejött valami.
- Mint például? Vadászok?
- Igen, befutott egy kisebb hajójuk nemrégiben. Reméltük, hogy gond nélkül ideérsz - válaszolta Nadia.
- Már gondolkodtunk rajta, hogy utánad induljunk.
- Erről eszembe jut, amikor tizenöt éves koromban a bátyámmal...
- Johann, ne! - szóltunk rá egyszerre.
- Pedig igazán érdekes történet.
- Johann, nagyra értékelem a meséidet, tényleg, de veled ellentétben én minden alkalommal az életemet kockáztatom, amikor kiszökök hozzád. Rátérhetnénk a tárgyra, kérlek? - szólt közbe Nadia. Látszott a testtartásán, hogy valami nagyon nincs rendben. Olyan feszülten ült, mintha Drago állt volna a háta mögött.
Mindenki rám nézett. Leakasztottam a vállamról a táskámat, majd elővettem a Sárkányszemet és letettem az asztal közepére.
- Vigyáztam rá. Senki sem tudja, hogy nálam van.
- Helyes - bólintott Willow.
- Nem helyes. A sárkányvadászok már régen rájöttek, hogy egy hamis Szem került hozzájuk - Nadia a kezébe fogta az eszközt, végigtapogatta, mintha keresne rajta valamit.
- Hogyan jöttek rá? Mindent úgy csináltam, ahogyan megbeszéltük - értetlenkedtem.
- Így van. Együtt mentünk, és most nem ő tolta el.
- Köszönöm, Willow, igazán kedves vagy - morogtam. - Tehát? Johann?
- Biztosan hallottatok már róla, hogy Drago fia visszajött Angyalfokról. Azt hiszem, az úrfi sokkal többet tud rólatok, mint ti róla...
- Tudtam én! Olyan 'okos fiú' kinézete volt! - csapott az asztalra Willow.
- Mit tudsz Oberonról, Nadia? - néztem a lányra.
- Úgy érzem, hogy semmit sem - rázta a fejét. - Kevésszer látom őt, akkor is csak ellenőriz minket.  Velem kivételesen furcsán viselkedik.
- Biztos tetszel neki - nyögtem be. Nadia ismét megrázta a fejét.
- Nem érted. Úgy érzem... úgy érzem, hogy tud valamit.
- Mármint arról, hogy...?
- Igen! Olyan szemekkel néz rám, mint egy árulóra. Ez pedig - sajnos - nem áll messze a valóságtól. Rengetegen félnek attól az embertől.
- Ez érdekes. Van ennek valami különösebb oka?
- Nem akarok hazudni, de szerintem valami nagyon nincs rendben vele - halkult el Nadia.
- Ezzel pedig azt akarod mondani, hogy...?
- Semmit. Hagyjuk, ne is beszéljünk róla. Johann, volt még egy dolog, amit...
- Ó, valóban! A kisasszonyok mit tudnak arról, ami északon zajlik?
Figyeltem a lányok arckifejezését. Nekem fogalmam sem volt róla, mire utal Johann, látszólag Willow is csak pislogott. Nadián pedig látszott, hogy képben van.
- Azt hiszem, semmit. Felvilágosítanál, Johann?
- Szívesen, kisasszony. Pontosan az történt, mint 1015 telén, amikor...
- JOHANN!
- Oh, Johann... Északon banditák fosztogatják a sárkányvadász hajókat. Túszokat ejtenek, akiket tudnak, azonnal megölnek, rabolnak...
Ekkor jöttem rá, miről beszélt korábban Gunnar.
- Banditák? Úgy érted, a tipikus viking fosztogatók? - könyököltem az asztalra kicsit előre hajolva. Nem akartam pánikot kelteni azokban, akik esetleg hallják a beszélgetést.
- Nem, Trixi. Ezek nem vikingek.
- Sokkal inkább kalózok - javítottak ki a lányok.
- Kalózok északon?
- Nem igazán tudom, minek nevezzem őket. Egyre délebbre merészkednek, vagyis a szigeteink is veszélyben lehetnek. A legjobb lenne Hibbanton megerősíteni az őrséget.
A Sárkányszemre meredtem, amit Nadia tartott beszéd közben.
- Miért nem Hablattyal beszélitek meg ezt? Vagy miért nem egyből Pléhpofával? Johann, te jó kapcsolatban vagy a törzsfővel.
- Trixi, nálad van a Sárkányszem - emlékeztetett Willow.
- Ez mind szép és jó, de...
- Megvan - szólt közbe Nadia. - Megvan a hiba. Az utánzat nem érzékeli a sugárváltozásokat, az egyik lencséje megrepedt... Ne haragudj, folytasd csak.
- Azt hiszem, jókor szóltál közbe - mondta a szőke. - Trixi, ismered a kombinációt, ami a támaszpontokat mutatja, ugye?
- Igen, Üszkös Füstlehelő tüze kell hozzá... Azt hiszem értem a gondolatmenetedet, Willow.
- Remek. Ha szükséges, meg tudod mutatni Hablatynak, illetve időnként ellenőrzitek a helyzetet.
- De várj, a Sárkányszem csak a főbb támaszpontokat jelöli, ahol a sárkányokat érzi. Ezek a banditák nem sárkányvadászok, vagy de?
- Sokkal inkább sárkányvadász-vadászok. Egy kis szerencsével a Szem jelezni fog.
- Értem... Akkor azt hiszem, beszélnem kell Hablattyal - sóhajtottam.
- Igen, de amíg lehet, tartsátok ezt titokban.
- Úgy lesz. Van bármi más, amit meg kell beszélnünk? Nadia, bármi, amit észrevettél?
- Azt hiszem, semmi újat. Drago hadsereget épít az alfájával, bár, hogy mi ellen, azt pontosan nem tudom. Csak ötleteim vannak.
- Mondjuk meghódítani a szigetvilágot? - találgatott Willow, majd tartott egy kis szünetet. - Johann, nagyon elcsendesedtél. Minden rendben?
- Persze, kisasszony, csupán azon gondolkodok, hogyan törhetett el a szemlencse. Amikor elkészítettük, nagyon óvatosan illesztettük be az összeset, nyoma sem volt repedésnek vagy horpadásnak, mint két éve az Olaf-hóviharban, amikor...
- Johann, kérlek, ne is kezdd el.
- De...
- Szerintem én hozok valamit inni - állt fel mellőlem Willow. - Ki mit kér?
- Egy kevés mézsört, kisasszony.
- Talán egy kis bort, köszönöm.
- Trixi?
- Hozz egy kis mézsört nekem is, de lehetőleg ne sokat - mondtam nyomatékosítva a végét. Jártunk már úgy, hogy Willow figyelmen kívül hagyta a kérést, és mondjuk úgy, nem lett jó vége a dolognak.
Csak ekkor néztem körbe. Amire először felfigyeltem, az a tőlünk jobbra elhelyezkedő asztalnál ülők sutyorgása volt. Mintha hallottam volna a nevemet. Aztán a következő, amin megütköztem... A pult melletti kép. Két aranysárkány gabalyodott egymásba, smaragd szemeik szinte fenyegetően villogtak, erről pedig akaratlanul is egy bizonyos tárgy jutott eszembe. Feszengeni kezdtem.
- Nadia, miért vagyunk itt?
- Tessék?
- Miért ide jöttünk? Volt ennek valami különösebb oka? - sziszegtem idegesen. Hirtelen lejátszódott a fejemben a gondolat, hogy ennek a helynek köze lehet a Csuklyáshoz.
- Nem hiszem.
A jobbunkon lévők egyike egy papírlapot tartott a kezében. Hol az írásra, hol rám nézett. Bár fogalmam sem volt, mi lehet a levél tartalma, nem lehetett nekem kedvező. Jobban megfigyelve, legalább az egyik férfi aranysárkányokat ábrázoló övet viselt, de a többi kettőt eltakarta az asztal.
Ekkor érkezett meg Willow. Pontosan úgy állt meg, miután letette a tálcát, hogy takarjon a gyanús asztal elől, ettől pedig az az érzésem támadt, hogy nem csak én vettem észre valami furcsát. A szőke végül leült, mindenki elé letette a korsóját, majd beleivott a sajátjába. Kisvártatva mindhárman becsatlakoztunk hozzá. Én nem ittam túl sokat, néhány korty után visszatettem a poharat a tálcára, fél szemmel még mindig az idegeneket figyeltem. Egyébként sem szeretem túlzásba vinni az ilyesmit, nem bírtam az alkoholt.
Tovább folytattuk a beszélgetést, de már nem voltam jelen túlságosan. A megérzéseim mindig bejöttek, és most azt éreztem, hogy baj van. A táskámból elővettem egy papírlapot, majd egy szénceruzát. Láttam, hogy Willow felfigyelt. Körbepillantottam, majd írni kezdtem a lapra.
A három pasi tőlünk jobbra. Ne nézz oda feltűnően. 
Átcsúsztattam a lapot a lány elé, majd letettem az íróeszközt is. Azonban Willow nem nézett az asztal irányába, egyből írni kezdett. Rajta volt a sor, hogy átadja nekem a papírt.
Vártam, hogy észrevedd. Határozottan téged néznek.
Remek, legalább a megérzéseim nem csalnak.
Kik ezek?
Csúsztatás.
Nem tudom. Amikor kimentem körbeszaglászni, egy fura alakot is láttam az ajtó előtt. Gáz van?
Lehet. Mennem kéne?
Willow elkezdte körmölni a választ, de hirtelen megállt. Nadia és Johann is abbahagyta a beszélgetést, egyenesen az asztal irányába néztek, de én nem mertem hátrafordulni. Megkaptam a lapot. Az első sort lesatírozta.
Ne mozdulj. Felálltak.

Megjegyzések