86. rész - Ketten a világ ellen

Valamivel dél előtt értük el Hibbant partjait. Gunnar lesegített a hajóról, szó nélkül hagyta ott az embereit, elkísért. Hogy ne keltsünk nagyobb feltűnést a kelleténél, végül nem az én házamhoz mentünk, Dorcié közelebb volt. Gunnar ötlete volt, gondolom nem szerette volna, hogy egyedül legyek. Nem is akartam.
Kopogott helyettem. Melepett, hogy Dorci otthon volt, azon pedig még inkább, hogy bár sápadtan, de végül szó nélkül beengedett minket a házába.
- Kedvesem, hogy nézel ki? Te jó ég, mi történt? Megsérültél? - kérdezgetett folyamatosan. Mi tagadás, ha az arcom és a vörös szemeim nem mondtak eleget, a ruháim még mindig cafatosak voltak.
Gunnar megállt az ajtóban, de figyelte minden mozdulatomat. Egy pillanatra találkozott is a tekintetünk, ezt a lány és észrevette. Volt egy olyan érzésem, hogy csak ekkor vették észre egymást.
- Ő... itt Gunnar - biccentettem a fiú felé bágyadtan. - Segített nekem.
- Oh...
Szűkszavúan üdvözölték egymást. Egyiküknek sem beszéltem még a másikról, tökéletes idegenekként álltak egymás előtt. Dorci vetett rám egy mindentudó mosolyt.
Az idill hamar elillant, a lány vizsgálgatni kezdte a sebeimet és a ruháimat. Mielőtt tovább faggatott volna, csuklón is ragadott, majd elindult velem az emelet felé. Félúton mégis megállt, eszébe juthatott, hogy nem vagyunk egyedül.
- Átöltözik. Kimosom a sebeit is, úgyhogy... gondolom, te nem...
- Persze - vágta rá. Az arca rózsaszín lett a gondolattól, de nem szólt semmi mást.
A lány sietősen karon ragadott és a szobájába vezetett. Lekerült rólam az összes rongyos ruhadarab, helyettük Dorci előhalászott nekem egy barna szövetfelsőt egy fekete bőrnadrággal. Mielőtt felvettem volna, Dorci kimosta és befáslizta az alkaromon lévő sebet. A többi karcolásnak is nekilátott volna, de megtiltottam neki, hogy több időt fecséreljen rám.
Miután végzett, megmostam az arcom, elrendeztem és összefontam a hajamat. Amikor belenéztem a tükörbe, azt kívántam, bárcsak letakarhatnám. Nem tudtam belenézni a saját szemeimbe.
- Mi történt? - kérdezte újra. Dorci aggódott, valamit mondanom kellett. Remegve fordítottam hátat az üvegnek, de a barátom arcát látva már tudtam, hogy nem beszélek. Félt. Tudtam, hogy megint arra gondol, mennyire rossz társaságba keveredhettem, mint már annyiszor. Meg egyébként is... nem sodorhatom őt veszélybe!
- Sajnálom, de még nem vagyok kész erre.
- Ez nem így működik, Trixi! - Dorci az ágyra csapta a törülközőt. - Beesel hozzám egy idegen fiúval, sebesülten és kisírt szemekkel! - ekkor végigmutatott rajtam a szabad kezével. - Hol voltál? Egyáltalán ki ez a fiú?
- Mondtam már, ő Gunnar.
- Igen? És milyen Gunnar? Honnan ismered egyáltalán?
- Mennem kéne - nyögtem be. El is indultam az ajtó felé, de Dorci elém állt.
- Azt hiszed, kiengedlek így az utcára? Olyan vagy, mint egy élőhalott, ágyban a helyed!
Tiltakozhattam is én, semmi haszna nem volt. Kérlelt, én nemet mondtam, veszekedett velem, de végül rám hagyta. Csak annyit kértem tőle, hogy hívja fel Gunnart, ennek pedig egy sor hiszti után végül eleget is tett.
Az ajtó nyikorogva nyílt ki, majd ugyanúgy is csukódott be. A fiú megállt a szoba közepén, talán nem volt biztos benne, mi lenne most az illendő. Még mindig úgy éreztem, hogy zavarban volt.
- Hogy vagy, Trixi?
- Nem tudom. Rosszul... Nem ülsz le egy kicsit...?
A szőke körbenézett, de szék hiányában ugyanott maradt, ahol volt. Sóhajtva megveregettem az ágyat magam mellett. Az előbbinél is inkább zavarba jött, de azért elhelyezkedett valamivel mellettem. Beállt közöttünk az a tipikus, kínos csönd. Egyikünk sem tudta, mivel kezdjen. Ő nem mert kérdezni, én pedig féltem attól, mit gondolhatott rólam ezek után.
- Ha kérdezni szeretnél, bármit... - ajánlottam föl.
- Nézd, ha inkább egyedül lennél, én szívesen...
- Ne, kérlek! Szeretném, ha maradnál.
- Rendben - sóhajtotta, és lassan közelebb húzódott. Egy kis ideig habozott, mielőtt végre kérdezett. - Te tudtad, hogy ez lesz?
- Mármint?
- A kocsmában...
- Nem, Gunnar. Szövetségesekkel volt találkozóm. Ott volt az a három fickó, akik kiverték a balhét.
- De mégis mit akartak? - kérdezte. Tudatlanul fejet ráztam.
- Fogalmam sincs. Sosem láttam még őket, talán dolgoznak valakinek.
- Ez könnyen meglehet. De mi dolga lenne egy ilyen rossz embernek veled?
- Nagyon sok ellenségem van, Gunnar - sóhajtottam ránézve. Figyeltem a gesztusait. Feszülten összefűzte az ujjait, húzogatta az ajkait. Gondolkodott.
- Azt hiszem, erre már rájöttem. Vagyis, amikor megjelentél tegnap délután abban a rablóruhában.
- Majdnem - válaszoltam. - Technikailag valóban rabló vagyok, csak nem úgy, ahogy gondolod.
Gunnar kicsit feljebb ült, kíváncsi szemekkel mért végig.
- Szeretnél beszélni róla?
- Tartozom neked egy magyarázattal, nem igaz? - kérdeztem vissza.
- Nem. Ha nem akarod, akkor nem kell.
- Az életedet kockáztattad értem. Láttad, mekkora balhé volt miattam. És te ezek után még mindig itt vagy, és... és elfogadod azt, ha nem szeretném elmondani az igazat? - kérdezgettem suttogva. - Mi vagy te, Gunnar?
- Semmi - válaszolta. - Csak tiszteletben tartom, amihez nincs közöm. Nem állítom, hogy nem vagyok kíváncsi - mert nagyon is -, de te nem vagy abban az állapotban.
Nem vagy abban az állapotban. Valóban nem vagyok...
- Köszönöm... Köszönöm, amit értem tettél, Gunnar. Sosem felejtem el neked.
- Odinra, meg ne köszönd! - szólt rám. - Mindenki ezt tette volna.
- Nem, nem mindenki. Legalábbis nem szívesen.
Gunnar furán elcsöndesedett, az arcomat vizslatta. Pislogtam, tudni szerettem volna, mit néz annyira. A francba, a szemeim? Már megint megváltoztak? Ugye nem?
Mielőtt elhatalmasodott volna rajtam a teljes pánik, Gunnar finoman a fülem mögé tűrt egy hajtincset.
- Megint sírtál, igaz?
Ennyi? Hogy sírtam-e?
Nemet intettem a fejemmel, de Gunnart nem tudtam megvezetni. A vállamra helyezte az egyik kezét, a másikkal ráfogott a kezemre, hogy mindenképpen a szemeibe kelljen néznem.
- Mindenkit megviselt volna - biztatott. - Még sosem láttál ilyesmit, igaz?
- Mit?
- Halált.
- Láttam... csak nem a szememmel - mondtam. Megértően bólintott, én pedig éreztem, hogy ismét elszorul a torkom. Lecsuktam a szemeimet, hogy odabenn maradjanak, amiknek muszáj.
- Trixi... - suttogta.
- M-mi az?
- Gyere ide...
Nem gondolkodtam azon, mit teszek, ösztönösen elindultam afelé, ahol Gunnart sejtettem. Akkor is csukva tartottam a szemeimet, amikor már a vállán pihentettem a fejem. A lélegzeteim egyre zaklatottabbá váltak, de nem akartam sírni.
- Én ezt nem akartam, Gunnar!
- Tudom. Te sosem tennél ilyen szörnyűséget - súgta halkan simogatva. - Ne félj, minden rendben lesz. Minden rendben lesz.

~ * ~

És ezután a napok gyorsan teltek.
Nem mozdultam a szigetről. Besegítettem itt-ott, kerestem egy kis pénzt, és végre eltölthettem némi időt a sárkánylovasokkal is. Gunnar nem hagyta, hogy a szobámban itassam az egereket, nagyon hálás voltam neki ezért. Meggyőzött, hogy nem egészen az én hibám volt, ami a hajógyártó szigetén történt. Reményt adott, amikor szükségem volt rá.
A sárkánylovasoknál semmi sem változott. Halvér és Hablaty a Könyvön dolgozott, amit Willow irataival is kiegészítettünk. Ha nem a telt barátjával, Hablaty sokszor Astriddal volt együtt. A bandában elhíresült Takonypóc gondolata, miszerint Hablaty szerencsejátékozik, Astrid pedig le szeretné szokatni erről. Fafej szerint Astrid haldoklott, Kőfej szerint Hablaty. Mindenki választott magának pártot. És persze voltunk mi (szám szerint ketten), akik tökfejeknek nézték őket. Viszont ha úgy együtt lennének, akkor arról már tudnánk, nem?
Aztán, ahogy a fagy lassan felengedett, kezdetét vette a tavaszi sárkányversenyek szériája is. Akadályokat helyeztünk el a sziget egész területén, a szünetekben bárányokat festettünk és új táblákat készítettünk magunknak. Nem nyertem sokszor, de Gunnar minden versenyen nekem drukkolt.
Mint kiderült, mind Johann, mind a lányok jól voltak. Ők kerestek meg engem először, pár nappal az események után. Nadia segített az alakok pontos leírásában, Willow pedig megígérte, hogy számíthatok rá, ha a rosszfiúk nyakon csípéséről lenne szó. Olyan lelkesedéssel mondta ezt, hogy nevetnem kellett. Akkor nevettem először.
Aztán, Gunnar... igen, megint Gunnar. Pár héttel később továbbhajóztak, és neki is mennie kellett. Aznap szomorúan sétáltam le a dokkokhoz. A kevés idő alatt, amit együtt töltöttünk, jól megismertük egymást. Megígérte, hogy hamarosan visszajön majd. Azt is mondta, hogy írni fog. Integettünk egymásnak egészen addig, amíg el nem tűntek a horizonton.
De nem ez volt a legfontosabb:  pár nappal később volt a sárkánybörze az istállókban. Avó kicsinyei elérték azt a kort, amikor gazdát kereshettünk nekik, így mind az öt kispajtást felültettük az anyjuk hátára, és a kijelölt helyünkre telepedve vártuk az érdeklődőket. Takonypóc minden kisgyereknek legalább tíz kérdést tett fel, hogy csak a leghozzáértőbb személy kaphassa meg a fiókákat. Az első komoly érdeklődőnk egy kislány volt, talán nyolcéves lehetett. Láttam rajta, hogy a vörös fióka nagyon megtetszett neki, úgyhogy óvintézkedés gyanánt egyből betapasztottam Takonypóc száját. Nem mintha nem szerettem volna ezeket a drágákat, de nálam lakott hét sárkány, nem nála.
A lány és az apukája végül elvitték az első picit. Mind elbúcsúztunk tőle, és még mielőtt elmentek, megkérdeztük, hogyan fogja elnevezni. A lány azt mondta, Csibész lesz a neve, mert a kis rosszcsont egyből kilopta az ételt a kezéből.
A többi kicsi is lassan lovasra talált. A zöldessárga Szörnyen Nagyot egy korombeli fiú vitte haza, a narancsszínű fióka egy középkorú nővel ment el. Két kölykünk maradt még. Penész kifejezetten érdeklődött az ibolyaszín Rémség iránt. Nos, fogalmazzunk úgy, ekkor már nem fogtam be Takonypóc száját. A negyedik végül egy másik kislányé lett, délben már csak a legkisebb, kék Rémségünk maradt velünk.
A délután hamar elment, lassan be is alkonyodott, az érdeklődők eltűntek. Takonypóc egy hordónak dőlve aludt mellettem, álmában is a bolond kérdéseiről hortyogott. Minden kiürült körülöttünk, csak pár istállói sárkány maradt, amik szerettek volna aludni, de Takonypóc horkolása ébren tartotta őket.
- Gyertek, menjünk haza - sóhajtottam. Bár jó móka lett volna dühös sárkányokkal hagyni Taknyot, ennyire azért még én sem voltam gonosz.
Másnap ismét kimentünk, harmadnap is, de senki sem vitte haza az utolsó fiókánkat. Valahogy... nem kellett senkinek. Talán azért, mert a mérete miatt betegnek nézték? Nem tudom. Hisz pont olyan volt, mint a többi négy testvére, csak kevésbé izgága, és hát... kisebb. Bele kellett törődnöm a gondolatba, hogy a kispajtás nem fog gazdára találni. Úgy döntöttem, velünk marad, ameddig csak lehet. Még mindig nem adtam neki nevet, de megtettem minden tőlem telhetőt, hogy segítsek neki.

Először akkor hagytam csak el a szigetet, amikor úgy döntöttem, a szakértőtől kérek segítséget a kissárkány ügyében. Rég jártam a jéghegynél, még régebben jártam odabenn, de egyből furcsa érzés fogott el. Az egyik résen repültünk be, végighaladtunk a titkos folyosón, majd a hegy belsejében szálltunk le. A fióka nem mert leszállni Avó hátáról, annyi sárkány körözött fenn. Ez a hely gyönyörű volt, valóban, egyszerre félelmetes és lélegzetelállító.
Amikor arra a helyre értünk, ahol Valkát sejtettem, én már gyalog mentem. Az asszony épp vizet töltött egy tálba, hogy megitasson egy másik beteg sárkányt. Tisztelettudóan köszöntem neki.
- Jó reggelt, Valka! A segítségedre van szükségem. Meg tudnád vizsgálni Avó fiókáját?
A következő órák az itteni Sárkánykönyv bújásával teltek. Teszteltünk mindent, amit csak lehetett. A látása, a hallása, az összes érzéke rendben volt. Valka azt mondta, nincsen semmi baja azon kívül, hogy kicsit másmilyen.
- Biztosan van erre valami logikus magyarázat - mondtam, miközben már hatodjára lapoztam át Willow jegyzeteit.
- Talán tényleg van. De lehet, hogy csak gyengébb volt a társainál - sóhajtotta fejcsóválva. Előbb rá, majd a kicsire néztem, amint épp az anyjával játszott.
- Teljes értékű felnőtt sárkány lesz?
- Több figyelmet fog igényelni, de minden bizonnyal rendben lesz. Ne aggódj!
- Igyekszem, Valka. Hálás vagyok.
- Szabad?
Kicsit meglepetten, de bólintottam Valkának. Kivárta, amíg a fióka megszokja a szagát, majd egy mozdulattal a hátára fordította és vakargatni kezdte a hasát. Nevettem. Legbelül féltem, mi is lesz majd szegény párával. De ha Valka mondja, hogy rendben lesz, annak úgy is kell lennie, nem igaz?
Beszálltam a játékba, kergetőztünk. Mint kiderült, a kicsi bújócskában is nagyon jó, Olyannyira, hogy órákig kerestük, amíg megtaláltuk a halas hordó alatt.

- A lányok is itt vannak? - kérdeztem valamivel később. A vízesés mellett ültünk, előtte épp a sárkányok vándorlásáról beszélgettünk.
- Ó, itt vannak - helyeselt. - Willow odakint van, gyakorol. Ha jól tudom, Nadia kedves a lakrészében van, talán ő is edz.
Mosolyogtam. Igen, ez igazán rájuk vall.
- Nem bánod, ha megkeresem őket? Talán én is beszállok hozzájuk.
- Ejj, fiatalok... Na, menj csak. Elleszünk mi itt hármasban.
Megsimogattam a sárkányaimat, majd elsétáltam a kőlépcsőkig, onnan pedig csak egyfelé vezetett az út. Fenn egy kis folyosó vitt el két irányba. Tudtam, hogy jobbra az én helységem van, mellette pedig Willow-é, balra pedig Nadia kapta meg Valka régi szobáját. Mivel a szőke lány a jéghegyen kívül volt, balra fordultam. Az ajtó tárva nyitva volt, már messziről hallottam a levegő suhogását.
Szerettem figyelni, ahogy Nadia az ostorával gyakorol, de így még nem láttam dolgozni. Ha jól láttam, öt meggyújtott gyertyát tett egymás mellé egy kiszögellésbe, azok felé csapkodott a vastag szíjjal. Először nem értettem, de aztán a lány célt ért, és az egyik gyertya lángja kialudt. Elismerően megtapsoltam Nadiát, aki erre kicsit ijedten fordult meg.
- Ne haragudj, nem akartalak megzavarni!
- Nem, nem, semmi baj! - lihegte, míg visszatekerte az ostort a karjára. - Hogy vagy? Mikor jöttél?
- Pár órája, Valkától kértem segítséget. Köszönöm, jól vagyok, csak aggaszt a dolog, amiért idejöttem. De mondd... Hogy csináltad ezt?
- Mármint mit? - kérdezte mosolyogva. Mindig olyan szelíd és kedves volt, és rendkívül érett. Ő tartott össze minket, ha Valka épp nem tartott velünk.
- Csak a kanócot találtad el - mondtam. Besétáltam a küszöbről, és elmutogattam neki, mire gondolok.
- Hát, nem ment elsőre, sokat gyakoroltam - válaszolta. - Szeretnéd kipróbálni?
Meglepett, hogy felajánlotta nekem a fegyverét, de végül visszautasítottam az ajánlatot.
- Köszönöm, de előbb sérteném fel a saját bőröm, minthogy elérjem azokat a gyertyákat.
- Biztosan menne, de ahogy gondolod.
Megkértem, hogy folytassa a gyakorlást. Erősen koncentrált minden suhintásnál, látszott rajta, hogy remekül érti, amit csinál. Csodálva figyeltem a mozdulatait. Amikor az összes gyertyaláng elaludt, Nadia - ekkor már véglegesen - visszatekerte az ostorát az alkarjára, és eltette a többi eszközt is. Amikor mindennel végzett, az asztalra tett fejpántjáért nyúlt, és visszatette a hajába. Éreztem is, hogy valami hiányzik róla.
- Akartam is kérdezni, hol a hajpántod - mosolyogtam.
- Ha edzek, általában leveszem. Nem szeretném, hogy baja legyen.
- Ajándék volt?
- Igen, sokat jelent nekem.
- Akkor biztosan fontos személytől kaptad - állapítottam meg, miközben leszálltam az asztalról.
- Ez igaz - mondta.
Nem firtattam. Talán a szüleitől kaphatta, vagy a bátyjától, Roberttől. Sőt, biztosan tőle. Sokat írt Nadiának, a leveleiben mindig arra kérte, hogy menjen haza, nagyon féltheti őt. Néha elgondolkodtam azon, miért is segít nekünk Nadia. Willow a gyerekkori barátja, igen, de ennyi csak nem elég ahhoz, hogy valaki elhagyja a biztonságot jelentő otthonát, igaz?
Apropó Willow, nála még nem jártam. Amint ez eszembe jutott, elbúcsúztam Nadiától és lesétáltam a kőlépcsőkön.
A gyakorlóhelyéhez viszont már feleslegesen mentem le, Willownak ismét 'dolga akadt' és elhagyta a jéghegy területét, így végül nem találkoztam vele. Valka szerint szokatlanul sokat tűnik el mostanában. Reméltem, hogy azért minden rendben van a szőke fejével.

Bár, hogy ki is igazán szőke, az erősen vitatható.
Azon az estén a hibbanti házam kis szobájában ültem, és azon gondolkodtam, miért nem akarom megtenni azt, amit meg kell tennem. Ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed megy a hegyhez, nem? Valami ilyesmit szoktak mondani.
Azóta vártam a levelére, hogy elhajóztunk a lángoló szigettől. Kétségkívül nekem kellett volna írnom neki, ez számomra fontos, engem akartak elrabolni. Miért írt volna nekem Rikó? Nem is tudná eljuttatni hozzám a levelet, nekem viszont mindössze egy rémpostát kellene feladnom, hogy kapcsolatba lépjek vele. Talán még mindig nem voltam tisztában az érzéseimmel, nem tudom. Azon az estén viszont megembereltem magam, papírt és szénceruzát vettem elő, majd elismételtem magamban az alaposan kigondolt mondatokat és papírra vetettem őket. Amikor végeztem, félbehajtottam a papirost, és jeleztem a Rémemnek... De a Rémem nem volt sehol.
- Fanta! Fanta, hahó! Merre vagy?
Semmi reakció. Utolsó esélyként hozzátettem, hogy van nálam kaja is. Célt értem, bár nem pont úgy, ahogyan azt vártam volna. A Rém végig az ablakon kívül ücsörgött, az orrával bökdöste az üveget, és homályosan láttam, hogy van nála valami. Beeresztettem és leoldottam a levelet a mancsáról, megjutalmaztam, majd türelmetlenül feltéptem az iratot.
Mégis ő írt nekem először.
De hogy találta meg a sárkányomat?
Erre már a levél elején választ kaptam. Maga sem tudta, hogy termett ott a sárkány, ő találta meg és nem fordítva. Rikó mondatokban ecsetelte, hogy fogalma sincs, hol köt ki ez a levél, szóval még mielőtt az összeesküvéselmélet végére jutnék, senki sem jött rá, hol találnak meg. Jogos, ez volt az első gondolatom. A következők viszont jóval fontosabb információk voltak.
Rikó rájött, kik voltak az alakok a hajógyártó szigetén, vagy legalábbis volt egy ötlete. Azt írta, talált valamit, ami segíthet a Csuklyással kapcsolatban is. Abban viszont igaza volt, hogy túl veszélyes mindezt levélben megvitatni, ezért találkoznunk kell. Megadta, hol és mikor fog várni rám. Mivel a levelet egy hete adták fel, nem maradt sok időm, ha el akartam érni őt.
Másnap délelőtt indultunk el a megbeszélt helyre, de még így is csak sötétedés után érkeztünk meg. Nem kértem Avót, hogy jöjjön velem, nem volt mitől megvédenie.
Hálás voltam a fiúnak a segítségért, de jobb szigetet nem is választhatott volna. Legalább akkora volt, mint fél Hibbant-sziget, a 'Találkozzunk a tisztáson' pedig minimum öt helyet takarhatott. Egy kis éjszakai túra, remek...
Végül egész hamar sikerült egymás nyomára bukkannunk. Nem tudom, mit éreztem, amikor megláttam. Talán fájdalmat, mert eszembe jutott az árva kisfiú.
- Megkaptad a levelem, ugye? - kérdezte egyből a tárgyra térve.
- Igen, megkaptam. Kiderítettél pár dolgot, igaz? Mire jöttél rá?
Ahol álltunk, olyan sötét volt, hogy egymást is alig láttuk. Intett, hogy induljunk el a másik irányba, majd meggyújtott egy fáklyát is. Ez visszahoz néhány emléket...
- A sziget másik oldalán sárkányvadászok vannak. Nem követtek, de fő az elővigyázatosság.
- Megértem. Szóval, elmondod?
- Ha nem bánod, inkább megmutatom - mondta, majd kotorászni kezdett a zsebeiben. Kíváncsi szemekkel figyeltem, ahogy kihajtogatta a gyűrött pergament, és a fáklya fényénél elém tartotta. Nem értettem, mi volt ráírva, de azt hiszem, egyértelmű volt. Egy rajzot ábrázolt rólam, alatta írás volt, lejjebb egy szám.
- Háromszáz arany! Tudod, mennyi pénz az?
- Sok, nagyon sok... - suttogtam. - Hol találtad ezt?
- Letéptem egy oszlopról. Az egész főhajó, több sziget is tele van ragasztva ezekkel.
- Hogy micsoda?! - reagáltam a kelleténél jóval hangosabban. Rikó a számhoz emelt egy ujjat. Amikor elhúzta, folytattam. - Szigetek?
- A nyomravezetői díj háromszáz arany. Drago ennyit kínál érted.
Gondolkodtam egy ideig, emésztgettem a hallottakat.
- Leszedtem, amennyit tudtam, de nem hiszem, hogy sokat használ. Furcsa, hogy te még nem találkoztál ilyen rajzzal.
- Azt hiszem, láttam már ilyet. A hajógyártó szigetén, az egyik fickónál - emlékeztem vissza.
- Reméltem, hogy ezt mondod. Akkor talán már tudjuk is, mik voltak ők.
- Fejvadászok? - kérdeztem. Rikó igent dünnyögött.
- Vagy valami olyasmik.
- A Csuklyás is az lenne? - kérdeztem ismét. - Ugyanolyan jel volt az övükön, mint a Csuklyás tőrén.
- Volt közük egymáshoz, mert a Csuklyás arra várt, hogy kimenekülj abból a kocsmából.
- Igaz, biztosan eltervezték... tehát ezek az emberek Dragonak dolgozhatnak?
- Ez az egy biztosan nem igaz - mondta egy fának dőlve. - A jóval vagy a rosszal kezdjem?
- Mindegy.
- A jó hír az, hogy - itt az égre nézett - vannak bizonyos ismerőseim, akik ismerik őket. A rossz hír viszont, hogy keveset tudnak róluk.
- Ó, és mégis honnan ez a roppant megbízható forrás? - kérdeztem karba tett kezekkel.
- Ez hadd maradjon az én titkom. A lényeg, hogy ők tudják, merre haladt el a banditáid hajója a Csuklyással együtt, nekünk már csak követnünk kell a forró nyomot.
Minden elismerésem az övé volt. Ennyi idő alatt értékes információt összeszedni... Be kellett ismernem, nem jártam rosszul.
- Ez... jobb, mint amire számítottam - ismertem el.
- Szóval így hangzik, amikor megdicsérsz valakit?
- Nem dicséret volt - ráztam a fejem. - Viszont... Nem tudom, mit mondjak most. Köszönöm a segítséget, de ebbe nem szeretnélek belekeverni.
- Hát, muszáj leszel.
- Tessék? Ezt meg hogy érted?
- Ez már nem csak a te ügyed, hanem már a mi ügyünk. Másrészt, ha megint köpőcsővel támad, akkor szükségünk lesz erre - mondta. Egy kis üvegcsét tartott a kezében. Volt egy sanda gyanú, mi lehet benne.
- Várj... Ez most az, amire gondolok?
- Ha arra gondolsz, hogy megvan a méreg ellenszere, akkor igen. És hatásos.
Mindjárt megölelem - gondoltam. Nem, ennyire nem vagyok boldog...
- Wáó... - hüledeztem. Elkértem az üvegcsét és meglötyögtettem a benne lévő színtelen anyagot. Emlékeztem rá, hogy ért az ilyesmihez, de nem gondoltam volna, hogy ennyire rövid idő alatt ki tudja kísérletezni az ellenanyagot. Hirtelen annyi kérdésem volt hozzá, persze tudni szerettem volna, hogyan készítette el.
- Nem én csináltam - mondta. - Én csak a tesztalany voltam. De aki elkészítette, máskor is tud nekünk segíteni.
- Jó kapcsolataid lehetnek. Ez fantasztikus! - jegyeztem meg. Aztán végül megütött, hogy tennünk is kell valamit azzal, amink van.
- Rikó, mi lesz most?
- Most? Ha úgy döntesz, hogy a végére szeretnél járni a dolgoknak, akkor minél hamarabb a hajó után kell mennünk. Remélhetőleg meg fognak állni néhány helyen, úgyhogy szerencsések vagyunk. Ha minden igaz, azon a helyen lyukadunk majd ki, ahová vinni akartak téged. Ergo, ott lesz a Csuklyás is.
- Ez egy jó terv, ha igazat mondtak neked, akkor van esélyünk. Tökéletes! Mit takar a 'minél hamarabb'? Holnap, holnapután?
- Nagyjából igen, de ez most csak tőled függ.
- Megyek, persze, de... Biztos, hogy megint veszélybe akarod sodorni magad? Komolyan.
- Nos... Megígértem azoknak a bizonyos ismerősöknek, hogy kiderítek pár dolgot. Nekik ez kell az információkért.
- Én nem tudom, mit adhatnék neked... - sóhajtottam. Rikó elengedte a füle mellett.
- Ha viszont nem sikerül a tervünk, akkor bajban leszünk - gondolkodtam hangosan. - A Csuklyás könnyen kijátszhat minket. Kell ide egy B terv is.
- Gondoljunk erre akkor, ha szükség lesz rá. Viszont, amíg elindulunk - meg talán utána is -, kapcsolatban kellene maradnunk. Vagyis... időnként írj, hogy megtudtál valamit, és írok én is. A Rémeddel ez megoldható?
- Egyáltalán hogy került hozzád a Rémem? - kérdeztem gyanakvóan.
- Mondtam már, nem tudom. Néha megjelenik.
- Hát ez... fura... Mindegy. Ha nagyon muszáj, megoldható. Viszont van egy kikötésem.
- Hallgatlak, Trixi - mondta.
- Ha lelepleztük a Csuklyást és megszabadultunk tőle, akkor ez a kapcsolat megszakad. Amint vége van, otthagyom az éjjeli tolvajokat.
Igen. Ezért volt fura végigjárni a jéghegyet. Hosszú gondolkodás után úgy döntöttem, elég a veszélyből. Gunnar szerint jó döntés.
Rikó elhallgatott, majd pár percnyi mély gondolkodás után bólintott.
- Sokkolt a múltkori, igaz? Nem akartam ezzel kezdeni, de remélem, jobban vagy.
- Sokkolt... De jól vagyok. A kisfiú viszont... vele mi lett? - kérdeztem, visszaemlékezvén rá, hogy vele együtt ment el. - Mi történt vele utána?
- Nem a legjobb dolgok... Most velünk van a főhajón.
- Szóval sárkányvadász lesz belőle? De legalább nem maradt egyedül.
- Hidd el, több esélye lett volna a túlélésre. Tapasztalat.
- Vigyázol rá, ugye? Kérlek...
- Ezt megígérem.
- Nem kellene lassan visszamenned?
Rikó a háta mögé nézett, mintha attól félne, áll ott valaki.
- Talán kellene. Akkor...
- Igen, majd írni fogok. És Rikó...
- Igen?
- Köszönöm.

Valahogy így kötöttünk szövetséget egymással. Azt viszont akkor még nem tudtuk, hogy ez a szövetség a halálunk napjáig tart majd.

Megjegyzések

  1. TRIXIIIIIIIIIIIIIIII!!!!!!!!!!!!!!!!! HOL VAN A FOLYTATÁS???? FOLYTATÁST AKAROK!!!!!!!!!!! Gunnar rohadtcuki, Nadiát imádom, Rikó rohadtcukibb shipship, és a kis fióka... a fiókaaaaa!!! *síró fej* Takonypócot igazán otthagyhattad volna a sárkányokkal... XD
    Nos, folytatást mihamarabb, különben én fogom a nyomodra vezetni Dragot és bezsebelem a zsákmányt... aztán kiszöktetlek, hogy tudj írni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Annyira nem vagy csóró, hogy fel kelljen adnod <3
      Köszönöm szépen! Ne fenyegess, egyéb helyzetekben egyébként is tartozom még.
      Igyekszem, amennyire tőlem telik, de you know.
      (Kézre játszani nem a te dolgod lesz XD)

      Törlés
  2. Trixi... Június óta semmi... Szétunom a fejem... T-T Rengeteg részen szétröhögtem magam, de most nincs mit olvasnom... PLS!!!

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése